A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Bestsellerrel indult 1975-ben a Magvető Könyvkiadó legnevezetesebb könyvsorozata, a Tények és Tanúk. Marosán György Tüzes kemence című memoárja elsősorban a politika süllyesztőjében eltűnt szerző személye miatt volt érdekes. Számosan emlékeztek még az 1962-ben született viccre: „Miért zárták ki Marosánt a politikai bizottságból? – Azért, mert Buci Gyuri nemcsak pék, de Kádár is akart lenni.” A történelmi tényektől és a nagypolitika kulisszáitól távol tartott olvasók azt remélték, hogy a sorok között felfedezhetnek majd legalább egy félmondatot arról is, miért rúgta ki bő évtizeddel korábban Kádár János pártvezér a helyettesét. E várakozásukban csalatkozniuk kellett ugyan, a Rákosi-korszak boszorkánykonyhájának működésébe viszont már bepillanthattak.
A megjelenésekor rögvest Tétának keresztelt sorozat alighanem ezért váltott ki szokatlanul nagy érdeklődést. Elfeledett vagy inkább elfelejtetett történelmi fő- és mellékszereplők kaptak szót, kortársak és (hagyatékukban fennmaradt visszaemlékezéseik, naplóik révén) halottak egyaránt. Jellegzetes, fekete borítójú papírkötésével a Tények és Tanúk a XX. század szubjektív krónikájának lett tárháza.
Kardos György
Az első nagy Téta-csemege 1976-ban Füst Milán naplója volt. Az 1960-as évek közepén irodalmi Nobel-díjra is jelölt nyugatos költő és drámaíró, nemzedékek megkerülhetetlen mestere „jegyzési kényszerben” élt, negyven éven át, napi két-három órányi munkával rótta a sorokat élete fő művébe. Csakhogy – bár többször próbálkozott vele – 1967-ben bekövetkezett haláláig nem sikerült megjelentetnie. „Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van” – hajtogatta, ezzel is növelve feljegyzései titokzatosságát. Füst filozofikus, esztétikai és pszichológiai fejtegetései a megjelenéskor a reveláció erejével hatottak. Negyedszázaddal később viszont – amikor a Fekete Sas Kiadó közzétette a „teljes naplót” – kiderült, hogy egykoron tönkrecenzúrázással hamisított változatot kaptak kézhez az olvasók. A hiteles Füst-szövegeket rekonstruáló két irodalmár, Szilágyi Judit és Fazakas István cenzúratörténeti szolgálatot is tett azzal, hogy az egykor kihagyott részeket más betűtípusból szedve adta közre.
A helyreállított feljegyzéssort elemző Nyerges András 1999-ben például arra a botrányos tényre hívta fel a figyelmet, hogy a tétás változatban Illyés Gyula neve mindössze egyszer fordult elő, miközben az igazi naplónak ő az egyik „legsűrűbben emlegetett szereplője”. Csakhogy a nemzet idoljaként kezelt íróról nem lehetett kinyomtatni, hogy Füst „a törtetés ragyogó mesterének” vagy „csodálatos kaméleonnak” nevezte ifjú pályatársát. E beavatkozást nem cáfolva Hegedős Mária, a Magvető egykori főszerkesztője (utóbb megbízott igazgatója) a HVG érdeklődésére most mindehhez – „a tények kedvéért ” – annyit tett hozzá, hogy a kiadó készen kapta a „szűkített” változatot, a kihagyások leginkább a költő özvegyének szempontjait tükrözték.
Hasonló módon láttak nyomdafestéket a sorozat más naplói is. Balázs Béláról, az 1949-ben elhunyt filmesztétáról és költőről (egyebek mellett A fából faragott királyfi című Bartók Béla-táncjáték szövegkönyvének írójáról) 1958-ban ugyan művészeti díjat neveztek el, ám 1945 előtti munkássága korántsem tett eleget mindenben a marxista kánon előírásainak. A Balázs-napló megrostálásáról már a megjelenés után értesülhettek az érdeklődők: Péter László szegedi irodalmár hosszú tanulmányba rejtve részletes listát adott közre a hézagokról. A Nyugat-alapító Fenyő Miksa Elsodort ország címen megjelentetett 1944–1945-ös naplójával pedig ennél is könnyebb dolguk volt a könyvbúvároknak, „csak” meg kellett szerezni az 1946-os első kiadást. Olykor teljes napok maradtak ki, máskor csak olyan, a szocialista demokrácia fülének bántó mondatok, mint hogy „az igazmondás a legnagyobb luxus, akár fasizmusban él az ember, akár demokráciában”.
| Újratöltve |
„Sokáig nézze Réz Pál a Dunát / (hogy hallgathassunk rézpáli dumát)” – köszöntötte az ezredfordulón a legendás, akkor hetvenéves szerkesztőt alkalmi versében Parti Nagy Lajos. A két, reszelős hangú nagydumás könnyed, frivol, mégis egyetemi irodalmi kurzussal felérő társalkodását már 1992-ben kilenc héten át élvezhették a rádióhallgatók. Ez a „hangos memoár” a megírni nem szándékozott emlékirat helyett készült, sőt – mint az egyik, 2015-ben felvett kiegészítő interjúból kiderült – az elégetett naplójegyzetek pótlásaként is, így ez lett az e hét elején bemutatott, Bokáig pezsgőben című Réz-interjúkötet alapja. Miután az időközben 85 évessé és betegeskedővé vált Réz nevével egybeforrott Holmi folyóirat megjelenését a szerkesztők közös megegyezéssel beszüntették, a múltidézés még inkább aktuálissá vált. A félszáz, jószerével ismeretlen fényképet és számos, Réz úrnak címzett, olykor verses dedikáció fakszimiléjét tartalmazó kötettel a Magvető Könyvkiadó a legnevezetesebb sorozatát, a mintegy 130 kötetre rúgó Tények és Tanúkat újítja fel. Az új folyam – a korábbival ellentétben – nem kap egyenruhát, esetenként nemcsak a kötetek borítója, de akár még a formátuma is eltérhet egymástól. A sorozatot a nevén túl a régire hajazó, ám modernizált betűtípus köti majd egybe. A kiadó immár nem tekinti „kőbe vésett” szabálynak, hogy a magánarchívumokban, levéltárakban szunnyadó szubjektív emlékiratoknak, naplóknak nem kell értelmező elő- vagy utószó, jegyzetapparátus és névmutató – hangsúlyozta a HVG-nek a könyvműhelyt az év eleje óta irányító Nyáry Krisztián. Az igazgató erre példaként említette Zimándi Pius István premontrei kanonoknak még az idén megjelenő 1944–1945-ös teljes naplóját, amelyet Ungváry Krisztián ezen új szerkesztési elvek alapján rendez sajtó alá. |
Miközben a Tények és Tanúk egyes darabjai a rendszerváltás előtti másfél évtizedben alapvetően hozzájárultak a köznapi történelmi látásmód átalakulásához, immár az is egyértelmű, hogy a sorozat a legpregnánsabb példatárát szolgáltatja a hivatalosan tagadott cenzurális beavatkozásoknak. A fennmaradt pártiratokból például kiderül, hogy a már említett Marosán-memoár ügyével 1964-től többször is foglalkoztak a legfelsőbb pártvezetők. A belügyi illetékesek például utasítást kaptak, hogy minden eszközzel akadályozzák meg Marosán kéziratának külföldre juttatását. A csörte eredményeként az elvtárssá visszafogadott memoáríró beleegyezett a kívánt rövidítésekbe, s kötelezte magát, hogy nem csempészi ki emlékiratát.
A megállapodás ellenére a közzététel még egy évtizedig váratott magára. Hasonló kálváriát járt meg Magyarország első köztársasági elnökének, Károlyi Mihálynak a Hit, illúziók nélkül című önéletírása is. Az 1955-ben elhunyt „vörös gróf” felesége, Andrássy Katinka férje halála után sajátos üzletet kötött a hatalommal: hozzájárult ahhoz, hogy az egész életében vívódó politikust „a szocializmust építő Magyarország mindvégig hű harcosává” fessék át. A gróf-elvtárs 1962-ben látványos dísztemetést is kapott, az özvegy pedig ígéretet arra, hogy nemcsak szobor hirdeti majd (akkor még nem sejthetően: 2012-ig) a Parlament mellett Károlyi múlhatatlan érdemeit, hanem magyarul is megjelenik az angolul már publikált, illúziótlan memoár.
Erre azonban csak 1977-ben került sor, a küzdelembe belefáradt özvegy csupán az előszóban üzenhetett az olvasónak, mondván: „el kellett hagyni (...) néhány olyan kitételt, amely az akkori, sokkalta élesebb politikai helyzetben érthető volt, a maiban talán csak zavaróan hatna”. A rendszerváltásig emigrációban élő Kende Péter politológus olvasata szerint a memoár „a hazai cenzúra kiemelkedő eseménye” volt. A Károlyi-visszaemlékezés 1977-es megjelenésekor a párizsi Irodalmi Újságban – a „szövegpusztítás elemeit” csoportosítva – Kende hosszan idézett a kigyomlált fejezetekből és az olyan, leírhatatlannak minősített megállapításokból, mint „kommunista államcsíny”. A kihagyásokon túl a cenzor olykor még átírásokra is vetemedett: a „Magyarország szovjet megszállása” fordulat helyére például a „Magyarországon még folytak a harcok” megfogalmazás került.
A Téta talán legtöbbször idézett emlékiratát Kádár Gyula, a Horthy-érában a vezérkari főnökség hírszerző és kémelhárító osztályának vezetője jegyezte. Az 1945 után tíz évig a szovjet Gulagon raboskodó vezérkari ezredes tapasztalataira a hazaérkezése után mind az őt letartóztató Rákosi-, mind a Kádár-rendszer államvédelme kíváncsi volt. A Ludovikától Sopronkőhidáig című, 1978-as emlékirata ma is megkerülhetetlen forrás, ám a rá hivatkozók mindig hozzáteszik: „erősen szerkesztetten” jelenhetett csak meg. Máig tisztázatlan azonban, mi is maradt ki belőle. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött mindössze 300 oldalnyi kéziratot sem vetette még össze senki a publikálttal.
Kádár Gyula és Károlyi Mihály emlékiratának – több más, túlságosan „kényes” kötethez hasonlóan – a Magvető Kiadó meglehetősen öntörvényű igazgatója, Kardos György volt a felelős szerkesztője is. Az államvédelem egykori ezredesének, majd négy évre ítélt foglyának szerkesztői működésébe eddig a legteljesebben egy másik, talán még Marosánnál is kanyargósabb utat bejárt politikus, Vas Zoltán özvegye engedett bepillantást. Mégpedig azzal, hogy már a rendszerváltás előtt a kutatók rendelkezésére bocsátotta szorgosan archiváló – 1983-ban elhunyt – férje dokumentumait, benne Kardos lektori jelentéseit és a memoárral kapcsolatos levelezést, egyenesen szorgalmazva azok közzétételét. Ezekből a fentiekhez kísértetiesen hasonlatos cenzúrázáson túl fény derül a Tények és Tanúk sorozat számos kulisszatitkára. A sorozat elindításakor a Magvető igazgatója – aki mögött egykori rabtársa, a kulturális irányítás kulcsfigurája, Aczél György állt – például azon látszat kedvéért mellőzte az értelmező előszavakat és a lábjegyzeteket, hogy mindenki „szabadon mondhassa el véleményét”. Az efféle könyvek elmaradhatatlan kelléke, a névmutató pedig azért nem került a kötetek végére, hogy fel ne tűnjön: cenzúra ide, cenzúra oda, a memoárokban mégiscsak gyakran esett említés számos tabusított történelmi szereplőről.
