Winkler Márta: "A nehezen kezelhető diákok edzettek tanítóvá"
A 60-as évektől próbálta szétfeszíteni az akkori egyenoktatás kereteit, majd 1988-ban megalakította az első alternatív iskolát, a most 30 éves Kincskeresőt. Úgy véli, a játék, a mozgás, a gondolkodni tanítás a legfontosabb az iskolában, és ezeket bármilyen rendszerben, bármilyen felügyelet mellett el lehet érni, ha a tanító rendelkezik belső szabadsággal. Winkler Mártával beszélgettünk, aki szerint az értelmetlen iskolai szabadság ugyanolyan káros, mint az értelmetlen előírások betartása.
hvg.hu: Több mint ötven éve, 1962-ben kezdte a tanítást, és rögtön azzal szembesült, hogy az egyentantervre és egyentankönyvre épülő, a gyerekek személyiségével nem foglalkozó rendszer nem működik, ezért azt mindenféle akadály, tiltás, botrány ellenére is folyamatosan figyelmen kívül hagyta. Ha ma egy fiatal diplomás elkezd dolgozni az iskolában, ugyanezt a rendszert látja. Miért nem változott semmi fél évszázad alatt?
Winkler Márta: Nagyon szomorú vagyok emiatt. A mai napig járom az iskolákat, hívnak sok helyre, a tanítóképzőn szemináriumokat tartok, konferencián adok elő. Mindenhol elmondom, hogy egyre változatosabban, sok mozgással kell a gyerekekhez közeledni. A legfontosabb, hogy gondolkodni tanítsuk a gyerekeket. Az első naptól olyan helyzeteket kell teremteni, olyan játékokat kell kitalálni, szervezni számukra, hogy azokból ne tudjanak másképp, csak gondolkodással kikerülni.
hvg.hu: Játék? Ez se a 70-80-as években, se manapság nem nagyon fér bele az elfogadott iskolaképbe. Pláne nem a tanterv előírásaiba.
W. M.: Nekem az a rögeszmém, hogy a gyerek minden körülmények között gyerek marad. Pont ezt kell megcéloznunk. Nincs olyan tananyagrész, ami ne lenne közelíthető játékkal. És a másik nagyon fontos dolog, mint mondtam, a mozgás, hiszen ez a kisgyerekek lételeme. Zokogva néztem pár éve egy iskolában azokat az elsősöket, akik álltak mozdulatlanul, kezükben nyitott olvasókönyvvel. „Büntiben vannak” – mondta az igazgatónő. Azért voltak büntetésben, mert nem tudtak a helyükön eleget ülni, és büntetésből az olvasókönyvből kellett megkeresniük valamit – állva.
hvg.hu: Ha szaladgálnak a gyerekek a teremben, csak kell velük valamit csinálni, nem?
W. M.: Persze. De nem szabad elfelejteni, hogy az iskolába lépő gyerek még sokáig óvodás. Érdemes az óvodai életét folytatni. Már csak azért is, mert ott már megszokott valamilyen rendet. Én egyébként mindennap énekeltettem a gyerekeket, új verset tanítottam nekik, a régieket ismételtük. A kis mondókájukból időnként csináltam egy kis stratégiai játékot. Az biztos, hogy – főleg elsőben – szinte végig ott voltam mindig az osztállyal, alaposan megismertem a gyerekeket. És a feladatokat mindig az adott gyerekre szabtam. Olyan szokásokat tudtam belopni ezekkel az életükbe, amiknek később nagy hasznát veszik. Megtanulják ezzel azt is, hogy nem csak az a tanulás, ha füzetbe írok vagy könyvből olvasok. Ma e helyett sokszor nagyon szomorúan azt látom: a lényeg, hogy a – nem a gyereknek való, nagyon nehéz szövegű – munkafüzetben minden sor ki legyen töltve.
W. M.: Én a királynak is szívesen megmondom: ez nem jó a gyereknek! A tudását sokkal jobban alapozom meg játékkal, mozgással, mint füzetkitöltögetéssel. A bennfoglalást, a részekre osztást például kiválóan lehet bevezetni egy huszárjátékkal. A gondolati műveleteket mozgásos játékokkal igazoljuk nyílt légkörben, és így megérti a gyerek az adott feladatot. Addig pedig nem megyünk tovább, amíg van olyan gyerek, aki nem érti.
hvg.hu: Erre mondja sok szülő azt, hogy ha meg kell várni mindenkit a tananyaggal, akkor azokat, akik szárnyalnának, visszafogjuk.
W. M.: Sokszor ez tényleg így van. Ezért kell jól csoportokba osztani a gyerekeket. Engedjük szárnyalni azt, aki azt tudja! Kapjanak külön feladatokat! Aztán egy másik csoportkialakításban ezek a szárnyaló gyerekek lesznek képesek segíteni a lassabban haladókat. És szívesen teszik is azt!
hvg.hu: Arra még nem válaszolt, hogy mit tehet a pedagógus, ha ellenőrzik, megkövetelik az előírt anyag „leadását”.
W. M.: Akinek fontos, hogy ő maga szabad legyen a tanítási helyzetekben, az erre is talál jó megoldást. Vekerdy Tamás új könyvének az a címe, hogy Belső szabadság – és ez a lényeg.
Aki el tud vonatkoztatni az előírásoktól, akinek megvan az ereje, hogy a belsejében is szabad legyen, és neki az szabja meg a mindennapi munkáját, amire az adott gyereknek aznap szüksége van, annak mondhat bárki bármit, ülhet a fejére igazgató, tanfelügyelő, megy a maga útján.
Én meg akartam és meg mertem valósítani az elgondolásaimat, ha jött a szakfelügyelő, és elkezdett kritizálni, érvekkel mindig meg tudtam védeni magam. Nem is tudtam volna máshogy csinálni, képtelen lettem volna pusztán az előírt dolgokat betartani. És sok helyen vannak pedagógusok ma is, akik gyermekközpontú szemlélettel tanítanak.
hvg.hu: Azért elég sok problémája adódott a merev kádári iskolai módszerek felrúgása miatt, sokan nem nézték jó szemmel a működését. Eközben a társadalmi elit tagjai az ön osztályába, később, a Kincskereső iskola megalapítása után, az ön iskolájába kívánták járatni a gyerekeiket.
W. M.: Számos kísérletben – például Varga Tamás matematikareformjában vagy anyanyelvi, fizikai innovációkban – vettem részt, ezek miatt nagyon sok ember megfordult nálam. Elsősorban az ELTE-s hallgatók, de mások is. És én boldogan fogadtam a csoportokat. A pszichológusok például nagyon érdeklődtek a nálam tapasztalható más típusú munkafegyelem iránt, ahol a tevékenység fegyelmezte a gyerekeket. Közben volt, hogy az igazgatónő jött 80 borítékkal, benne „fontos emberek” kérelme, hogy a gyerekeiket ebbe az osztályba vegyük fel. Könyörögtem az igazgatónőnek, hogy ne bontsa fel a borítékokat, hadd kapjam véletlenszerűen a gyerekeket. Nem mindig sikerült meggyőzni őt, mert félt. Egyébként is óriási volt a túljelentkezés, és a szívem szakadt meg minden egyes elutasított gyerekért.
hvg.hu: Ma ugyanezt látjuk az alternatív iskoláknál. Egyre nagyobb a túljelentkezés, egyre több szülő menekítené ki az állami rendszerből a gyerekét. Továbbra is az a kérdésem, ha ekkora igény van ezekre az iskolákra, miért nem terjedtek el jobban? Illetve az állami rendszer miért nem veszi át ezeket a módszertanokat?
W. M.: Sokszor keresnek alakuló alternatív iskoláktól, hogy segítsek nekik. Mostanában már kevésbé vállalok ilyet, tehát nem vagyok teljesen képben, de azért hallok róluk. Szóval, van azért ilyen iskola, egyre több. Volt az indulók között sikeres, de volt számomra félelmetes is. Jó felkészültség nélkül nem szabad iskolát nyitni. Az értelmetlen szabadságot adó iskola nem lehet sikeres.
hvg.hu: Épp az a leggyakoribb ellenérv az alternatív iskolákkal szemben, hogy azok parttalan és értelmetlen szabadságot adnak a gyerekeknek. Miközben erről általában nincs szó. Az ön óráival szemben is ez volt a fő érv a 70-es években. Készült egy felvétel egy matekórájáról, amit akkori tanárok néztek meg. És fel voltak háborodva a látszólagos káoszon, és hogy csak 2-3 példát oldottak meg egy tanórán a gyerekek.
W. M.: Igen, csak azt nem vették észre, hogy a látszólagos „káoszban” egyetlen szó nem hangzott el a gyerekek részéről, ami nem az adott anyaghoz kapcsolódott volna. Mindenki gondolkodott, akár hangosan is, de a feladaton. A tanítónak nagyon kell ismerni a gyerekeket, ki hol tart éppen, nagyon kell tudnia, hogy tud kedvet csinálni számukra az adott témakörhöz, és persze nagyon kell tudni azt is, amit meg akar tanítani.
hvg.hu: Sokan megkérdőjelezték, és ma is megkérdőjelezik, hogy lehet hatékonyan tanulni örömmel.
W. M.: A gyerekcsoportban eleve benne van az öröm, nekünk ezt kell megragadni. Amit megélek a gyerekekkel együtt, annak van foganatja, nem annak, amikor azt mondom, hogy ezt és ez meg kell tanulnotok. A drámajátékok például iszonyú fontosak. Már Comenius leírta, hogy ne legyen robot a tanulás, biztat, hogy dramatizáljunk a gyerekekkel, mert abban mindent megismernek, a teret ugyanúgy, mint az irodalom és egyéb tárgyak akár nehéz tananyagát. És a gyerekek kedvvel, szívesen, örömmel tanulnak így. Hozzáteszem bátran, a mindenkori követelményrendszernek minden előírását teljesítettem.
hvg.hu: Csak a hogyan volt egészen más.
W. M.: Az a lényeg! Mindig eljutok oda, ahova kell, de az útját nem adom senkinek, abba nem szólhat bele senki. Ezen az úton figyelem, követem a gyereket. És ő tudja, hogy követem, hogy örülök neki, hogy értékelem önálló tevékenykedését, és ez számára nagy nyugalom és óriási motiváció.
hvg.hu: A Váli utcai iskolában egy osztályt vitt, ez volt az ön „pedagógiai undergroundjának” a terepe a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig, de egy idő után elege lett a sok borítékból, a reszkető igazgatóból, a támadásokból.
W. M.: Sőt, az igazgatónő az 1979-es Iskolapélda című film után megtiltotta, hogy a tantestületben erről beszéljünk. Azt mondta, szégyent hoztam az iskolára. Aztán jött egy másik igazgató, ő sem nagyon értette, mit csinálok. Megszenvedtem ezeket nagyon.
hvg.hu: Úgyhogy saját iskolát létesített. 1988-ban iskolát alapítani azért elég nagy dolog volt, hiszen nem volt még Magyarországon alternatív iskola, és példa sem arra, hogy csak úgy alapít valaki egy ilyet. Honnan vette ehhez a bátorságot?
W. M.: Egyszer csak komoly nyugtalanság jött rám, elmentem orvoshoz, gondoltam, valami szervi bajom van. Ő megvizsgált, mindent rendben talált és azt javasolta, hogy sírjam ki jól magam. Jó orvos volt. Végigbőgtem a hazavivő utat, otthon aztán bejelentettem a férjemnek: iskolát akarok csinálni. Ő pedig mérnök létére azt válaszolta: melletted vagyok, csináljuk! Mindenben segített, költségvetést készített, iskolaépületet segített keresni (egy volt óvodaépületből lett végül a Kincskereső). Megjegyzem, az egy olyan pillanat volt, amikor ezt meg lehetett csinálni. Gazsó Ferenc volt a miniszterhelyettes, aki támogatta a pedagógiai kísérleteket. Most Sorost nem nagyon szabad ugyan emlegetni, de akkor el lehetett menni az alapítványhoz, és pályázni oktatási innovációkra. Öt évre előre megcsináltatták velünk a költségvetést és a szakmai tervet, végül kaptunk támogatást. Eleinte kölcsönasztalokkal, székekkel dolgoztunk. Először két pianínót vettem, szőnyeget, amelyre le lehet ülni együtt a gyerekekkel. És egy másológépet, hogy megteremtsem a saját, a gyerekekre szabott tananyagomat.
hvg.hu: És akkor megvárta, amíg kirepül az adott osztálya a Váli utcából, majd beindult a Kincskereső iskola.
W. M.: Igen, ez 1988-ban történt. A Váli utcába már felvettem egy osztálynyi gyereket a következő első osztályba, őket elengedte az igazgató, vittem őket az új iskolába. Ők lettek az első kincskeresősök. A tanárok egyrészt a Váliból jöttek, másrészt a nálam hospitált végzős ELTE-s hallgatók. Sokáig nem volt elég termem, mert a tanács nem adta ide az egész épületet. Nyolc évet kellett harcolni a másik épületrészért.
hvg.hu: Most épp 30 éves a Kincskereső. Ön már nincs ott, de tanácsadóként, gondolom, besegít.
W. M.: Nem kellettem tanácsadóként. Most a 30 éves jubileum apropóján megkerestek, de egyébként nem. Én pedig erőszakkal semmit, soha. Nagyon nehezen viseltem ezt is, de már eleve azt, hogy „nekem már nem szólt a csengő”. Ez 2008-ban volt. Akkor egy volt tanítványom, egy mérnöknő fölkapott, és elvitt egy hónapra Ázsiába. És a hátizsákos túra alatt rendbejöttem. Aztán hívtak a Tanítóképzőbe, és egyre több helyre. Sok iskola, köztük alternatívok is, kérik a tanácsaimat. Igen sok gyakorlatban megtapasztalt dolgot tudok átadni a kollégáknak, leendő kollégáknak. Szeretném megmutatni, hogy nem kell kiégni, nem kell belepusztulni a munkába, és nem kell elküldeni egy tanulót sem. Én a nehezen kezelhető diákoknak köszönhetem, hogy tanító lettem, ők edzettek tanítóvá. A nehéz helyzeteket mindig meg akartam oldani.
hvg.hu: Tudom, hogy máig összejárnak a tanítványai, rendre vannak találkozók. Ők hogy emlékeznek az iskoláséveikre?
W. M.: Épp nemrégen volt megint egy találkozóm egy osztállyal. Az egyik – mára meglett – férfi kifejtette, hogy amit leginkább nekem köszönhettek az az önálló tanulás. Egy másik osztályomba járó – ma érsebészként dolgozó – diákom pedig három szóban foglalta össze a többiek nevében, mi volt jellemző együtt töltött éveinkre: a szeretet, a játékosság, az igényesség. Ezek nagyon jólestek.
hvg.hu: Ha egy oktatási miniszter felkérné, hogy adjon neki tanácsot, mit mondana neki?
W. M.: Ilyen félelmem nincs, soha senki nem kérdezett meg.
hvg.hu: De ha mégis megkérdeznék?
W. M.: Igen elszomorodtam, amikor azt hallottam a napokban, hogy az óvodában is pedagógiai programot akarnak bevezetni, hogy az már az iskolára készítse elő a kicsiket. Ez egy tévedés! Nem szabad az iskolát előrehozni! Elmondanám a miniszternek, ha érdeklődne, hogy csak az lehet jó nevelő, aki engedi a spontán tapasztalást a gyerekeknek, hiszen ők az adottságaik, a belső tartalékaik szerint keresik és fedezik fel a világot. Ezt megakadályozni pedagógiai programmal, vagy bármivel, végzetes hiba.
Van egy olyan elképzelés is, hogy minden gyerek kapjon tabletet már az óvodában. Erről is lebeszélném a minisztert. Minden gyerek, pár hónapos korától boldogan nyúl a maga módján a virágért.
Ha a tablettel azt tanulja meg, hogy a gomb megnyomása elővarázsol mindent, nem kell elmozdulnia sem, az leállítja a fantáziáját, meseszövő kedvét, mozgását. Ez iszonyú nagy baj lenne.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
