szerző:
Németh András

Több százan indultak egyszerre több számban is az olimpiákon, s nyolcvanan vannak, akik nem csak egy versenyszámban nyertek érmet.

Nem sokon múlt, hogy a magyar küldöttség nem két, hanem négy győzelemmel térjen vissza az 1896-os athéni olimpiáról. Az első újkori olimpián részt vett ugyanis az akkor 24 éves Tapavicza Momcsilló is, akit súlyemelésre, súlylökésre és tornára neveztek be, ám végül birkózásban, teniszben és súlyemelésben indult. Esélyei a kétkaros súlyemelésben egyetlen mozdulat miatt párologtak el: miután Athénban volt még egykaros szám, fél kézzel is kilökte a 80 kilogrammos súlyt, s emiatt olyan súlyos mellizomsérülést szenvedett, hogy fel kellett adnia a küzdelmet. Bár három nap múlva elindult a birkózásban is, rögtön látszott, hogy nem lesz meg a győzteseknek járó ezüstérem, merthogy a kezdeti olimpiákon a győzelemért még nem aranyat osztottak. „Hatalmas erejű sportoló volt, de könnyelmű és vakmerő is. Ereje és tehetsége révén akár két aranyat is nyerhetett volna, de őserejében bízva meggondolatlanul versenyzett” – mondta róla Kemény Ferenc, az athéni küldöttség vezetője.

A vajdasági Újvidék mellett született sportoló a negyedik helyen végzett a birkózok között, s végül a tenisszel kárpótolhatta magát. A 13 fős mezőnyben ugyanis bronzérmet szerzett, igaz, úgy, hogy csak két meccset játszott: az első kört megnyerte, a legjobb négybe játék nélkül jutott be, s végül a döntőben alulmaradt a görög Dionüszosz Kaszdaglisszal szemben. Az első olimpián szerzett harmadik hely sokáig nem szerepelt a magyar érmeket felsoroló kimutatásokban, két ismert sporttörténész, Hencsei Pál és Ivanics Tibor az ezredfordulón – a jegyzőkönyvek átvizsgálása és a lausanne-i olimpiai múzeumban végzett kutatások után – „szerezte meg” újra a magyar bronzot.

A görögök legjobb versenyzőjét teniszben a brit színekben pályára lépő ír John Boland győzte le, igencsak érdekes körülmények között. Boland ugyanis nem versenyezni, hanem pihenni utazott Görögországba, s meghívója unszolására nevezett be az ötkarikás játékokra. Annyira nem készült, hogy ütője és fehér hosszúnadrágja sem volt – végül kölcsönszerelésben vert meg mindenkit. Tényleg mindenkit: a férfi páros döntője előtt ugyanis megsérült a német duó egyik tagja, s Boland beugrott helyette, hogy ott, tiszteletbeli németként is elkalapálja a görögöket. A jogászként, majd politikusként is sikeres ír bajnok talán a sporttörténelem egyetlen olyan olimpiai győztese, aki sem a játékok előtt, sem pedig utána nem vett részt nemzetközi bajnokságokon.

Hajós Alfréd az 1896-os olimpián. Nem csak sportban nagy

Nem úgy, mint a német Carl Schuhmann, Athén legeredményesebb sportolója, aki három aranyat nyert tornában, egyet pedig birkózásban. Utóbbit úgy, hogy jóval nehezebb és erősebbnek tűnő ellenfeleket gyűrt maga alá a döntőig vezető úton, ahol végül kétnapos csatában diadalmaskodott. A döntőt ugyanis késő este kezdték, s negyvenpercnyi eredménytelen küzdelem után másnapra halasztották a folytatást. Ekkor már viszonylag gyorsan, 15 perc alatt megadta magát a görög ellenfél, Georgiosz Citasz, így Schuhmann-nak maradt ideje, hogy távolugrásban, hármasugrásban és súlylökésben is kipróbálja magát. Ezekben a számokban – ahogy a súlyemelésben sem – nem került be a legjobb négy közé. Bár nem vonult vissza Athén után – még az 1936-os berlini olimpia tornászbemutatóján is részt vett, 66 évesen –, újabb olimpiai érmet már nem nyert.

Szuperduó

Negyedszázaddal az úszásban nyert két olimpiai aranya után, 1924-ben újra kimagaslóan szerepelt az ötkarikás játékokon Hajós Alfréd: Párizsban, a művészeti versenyben második helyet nyert egy Budapestre álmodott stadion tervével. Az első két magyar olimpiai győzelem megszerzője úgy lett akkor második, hogy az aranyat nem adták ki. Bár a pályázatot társával, Lauber Dezsővel együtt készítették, a terveken nem szerepelt Lauber aláírása, így az érmet csupán az 1955-ben meghalt Hajós kapta meg, Laubernek be kellett érnie egy emléklappal.

     Hajóson kívül csak Walter Winans mondhatta el magáról, hogy sport- és művészeti olimpián is szerzett érmet. Az 1852-ben, egy oroszországi vasútállomáson született amerikai olimpikon 1908-ban Londonban aranyat, 1912-ben Stockholmban pedig ezüstöt nyert lövészetben, szobrászatban pedig ugyanakkor első helyen végzett. Winans nem volt a mai értelemben vett sportember: lövésztudományát a skóciai erdőkben, vadászként tökéletesítette. Nem sokkal élte túl győzelmét, 1920-ban Angliában halt meg.

     Bár az újkori olimpiai mozgalom megalapítója és motorja, a francia Pierre de Coubertin báró a kezdetektől úgy képzelte, hogy a fizikai sportok mellett fenn kell tartani a sporttémájú műveket díjazó művészeti olimpiákat is, az utóbbi kezdeményezés nem volt túl sikeres. Az első művészeti viadalt Coubertin már 1908-ban meg akarta tartani, ám a rendező olaszoknak elfogyott a pénzük, így Róma erejéből csak a sportversenyekre futotta. Az első művészeti olimpiára 1912-ben került sor, s a jelentkezés korántsem volt tömeges: pár tucat versenyző indult harcba az érmekért.

     A legsikeresebb művészeti ötkarikás játékokat 1920 után szervezték, ekkor már több mint ezer versenyző indult építészetben, szobrászatban, zenében, festészetben és irodalomban. A lelkesedés a második világháború után lelohadt, 1948-ban még megrendezték a vetélkedést, ám egyre többen hangsúlyozták, hogy elszállt az idő a művészeti versenyek fölött, hiszen a művészek már nem amatőrök, így a vetélkedés megrendezése ellentétes az olimpiai szellemmel. Bár ez a megállapítás az egész olimpiai mozgalomra érvényes, a művészeti olimpiát beszüntető 1954-es döntésben nem esett szó a sportversenyekről.

Az ezermesterek sikeres szereplése elsősorban a hőskorszakot jellemezte, amikor az olimpiai sportversenyeken valóban az amatőrök vettek részt, s az induló versenyzők, illetve országok száma viszonylag alacsony volt, és még nem vezették be a kvótarendszert. A svéd Daniel Norling például 1908–1920 között valamennyi olimpiára benevezett, és egyikről sem tért haza üres kézzel: két aranyat tornában, egyet pedig lovas díjugratásban szerzett. Az amerikai Morris Kirksey pedig az 1920-as antwerpeni olimpián atlétikában, illetve rögbiben állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára.

A közelmúltbeli olimpiákon is akadtak egymástól távol álló sportágban kimagaslóan szereplő versenyzők. Egyikük a keletnémet Roswitha Krause volt, aki az 1968-as mexikói olimpián úszásban szerzett ezüstöt, majd átnyergelt a csapatsportra, és kézilabdában 1976-ban Montrealban, négy évvel később pedig Moszkvában végzett a második, illetve a harmadik helyen. Úszni orvosa javaslatára kezdett, derékfájás ellen írta fel neki a doktor, később pedig azért választotta a kézilabdát, mert egész életében vonzották a labdasportok.

Ma már inkább csak arra van példa, hogy egyes sportolók a téli és a nyári olimpiákon vesznek részt párhuzamosan. A legsikeresebb eddig a gyorskorcsolyázást és a kerékpározást is művelő keletnémet Christa Luding volt, aki 1984 és 1992 között négy olimpián – három télin és egy nyárin – összesen két aranyat, két ezüstöt és egy bronzot hozott össze. De jól szerepelt az amerikai Lauryn Williams is, aki 2004-ben Athénban a százméteres síkfutásban második volt, 2012-ben Londonban pedig a váltófutásban lett aranyérmes. Két év múlva Szocsiban pedig jött a téli karrier: kettes női bobban egy ezüstérmet szerzett.