Míg kormánypárti politikusok – legyünk nagyon finomak – igyekeznek olyan érzetet kelteni, mintha 1940-et írnánk, míg az új alkotmány preambulumából egyértelmű: a kormányzat számára 1942 vállalhatóbb, mint 1946, vagy akár 1989, a Dániel Pétert rongálásért a lehető legenyhébb elmarasztaló ítélettel sújtó Siófoki Városi Bíróság indoklásában kimondta: a szoborállítás elleni tiltakozás „erkölcsileg pozitív tartalmú, társadalmilag hasznos”. Az ítélkező Kovacsics István – egyébként a Siófoki Városi Bíróság elnöke – indoklásában arra is kitért: nem tagadható Horthy és mindazok felelőssége, akik a zsidótörvények megalkotásában, alkalmazásában és végrehajtásában szerepet vállaltak.

A nap másik politikai színű perében a Fővárosi Ítélőtábla kimondta: a Médiatanács súlyos törvénysértést követett el, amikor a Klubrádiót a pályázatból kizárva eredménytelennek nyilvánította a 95,3 megahertzes frekvenciára kiírt pályázatot.

Az elmúlt 2,333 évben a Centrális Erőtér mindent megtett a jogállam legyalulása érdekében és ez irányú erőfeszítését általában siker övezte, sőt: koronázta. Nem részletezem, a Nyájas Olvasónak nyilván kapásból eszébe jut legalább nyolcvankilenc példa a 6×10²³-ból.

Úgy tűnik: a bíróságokat nem tudta legyalulni. Nemcsak a fönti két ítélet, de – a teljesség igénye nélkül – a Sukoró-perek, vagy Dávid Ibolya pereinek az eredménye egyértelművé teszi: Iustitiát még nem tették magukévá.

Az sem zárható ki, hogy a bírák nagy része fölkapta a vizet azon, hogy a kormányzat a Nemzeti Együttműködés keretében végigrugdosta őket és dafke hozzák a politikával kapcsolatos perekben az ítéleteket. A NER-nek ezzel azt is sikerült elérnie, hogy az ítélkezés megítélésében – még egyszer: nem(csak) az ítélkezésben, hanem annak megítélésben is – a politikai hozzáállás zárójelbe tette a szakmaiságot. Magyarul: állandóan fölmerülhet a kérdés, hogy Handó Tündének a háttérben milyen szerepe volt egy-egy per kimenetelében, vagy milyen kimenetelt akart sikertelenül elérni.

Az elmúlt huszonkét évben a bíróságok számos olyan ítéletet hoztak, amelyektől a laikus, de érdeklődő közvélemény dobott egy hátast (már amennyiben a közvélemény tud hátast dobni). Rengeteg példát – politikaközelit és nem politikaközelit egyaránt – lehetne arra is hozni, hogy az első- és a másodfokú ítélet homlokegyenest szembement egymással. Nyilvánvaló tehát: a bírák sem tévedhetetlenek. Az elmúlt hónapok ítéletei alapján azonban egyértelmű: a bírák, de legalábbis nagy részük – ha tudnak is bénázni – semmiképpen nem kiszolgálói ennek a hatalomnak.

Nem Horthynak, hanem a néhány bátor bírónak kéne szobrot állítani.