Furcsa, hogy a „belpolitikai beavatkozás” nem zavarta Lázár Jánost, mikor a norvégok által finanszírozott mártélyi tanösvényt adta át, de biztosan oka van ennek is.

Olvasom a hírekben, hogy a döntéshozók szerint nem jól teszi a dolgát Norvégia, mert az általuk magyarországi civil szervezeteknek nyújtott támogatások felhasználásáról olyanok határoznak, akikről feltételezhető, hogy nem megfelelően döntenek, hiszen nem a megfelelő oldalon állnak, tehát ebből logikusan következik, hogy nem jó irányba viszik a fejlődést.

Furcsa, hogy ez a „belpolitikai beavatkozás” nem zavarta Lázár Jánost, mikor a norvégok által finanszírozott mártélyi tanösvényt adta át, de biztosan oka van ennek is, hogy akkor miért nem számított ez, és most miért számít.

Átéltük ezt már a Soros Alapítvánnyal is, most a Norvég Alap van soron, és ott van még a Svájci Alap és más külföldi alapítványok is. Amelyek saját pénzükön segítik a problémák megoldását ott, ahol az az állami rendszerben nehezebben megy. Európa azon országaiban, ahol elkél a segítség. Környezetvédelem, romaintegráció, emberi jogok érvényesülése, oktatás, közösségfejlesztés, a civil ügyek… csupa olyan terület, amelyre ugyan vannak az államon át koordinált uniós támogatások. Olyanok persze, amelyekről tudnivaló, hogy a hozzájuk kötődő döntésekben soha nincs benne a politika ráhatása, vagy ha rosszakarók sejtenek is effélét, az nyilván a véletlen műve, azok ugyanis kizárólag szakmai szempontok alapján értékelődtek. Így mindig egybe is esik ténykedésük a kormányzati szándékkal.

Ezért lehetett könnyedén elfogadni pl. a tanodapályázatok eredményeit, melyben nem kaptak támogatást évek óta sikeresen működő tanodák, de kaptak eddig ismeretlen, friss alapítású roma szervezetek. Vagy azt a másikat, igaz, az még Schmitt Pál idejében, melyben esélyteremtés címén egy vívóklub kapott sokmilliós támogatást, holott a térségben több szervezet próbálkozott a mélyszegénységben élőket segítő pályázattal.

De vannak más különbségek is. Civil oldalról nézve az említett külföldi szervezetek gyakran hatékonyabb lehetőségeket adnak. Maguk a kiírások is problémaérzékenyebbek, a megoldásokra jobban alkalmazható lehetőségeket kínálnak. Pályázati konstrukcióik egyszerűbbek, érthetőbbek, és a pénz is hamarabb kerül a szervezetekhez. Ott és abban segítenek, amire a legnagyobb szükség van.

A pályázatokat mentorálják, ellenőrzéseik nem az adminisztrációig, hanem a terepig érnek, és segítő jellegűek. Nem kell csúsztatni, görcsölni, ha valami nem úgy alakul, ahogy a pályázatban megtervezték. A kiírók nyitottak a módosításokra, mert itt a hatás, a hasznosulás a lényeg. Itt nem létezhet „lepapírozás”.

Amott a legfontosabb szempont a pénz lehívásának biztosítását jelentő adminisztratív megfelelés, ami mindent felülír. És ami az unióban működőképesnek tűnik, nálunk nem az. Számtalan példa van erre, pl. az árajánlatok kérdése. Amikor valamilyen eszköz, vagy szolgáltatás szükséges, és ehhez három árajánlatot kell beadni, bontási jegyzőkönyvvel, határozattal. Ami a gyakorlatban abból áll, hogy ha megvan a szolgáltatást nyújtó, akivel az üzlet megköttetik, akkor jobb esetben a pályázat lebonyolítója szerez a kapcsolatrendszeréből három magasabb árajánlatot, vagy a szolgáltató eleve úgy kapja meg, hogy neki kell hoznia két drágábbat. Papírgyártás az egész. És ez a közbeszerzéseknél is működtethető.

Hogy az adminisztráció uniós előírás? Lehet. De nem hiszem, hogy a nyilvánvalóan rosszul működő trendeken nem lehet változtatni. Akár uniós szinten is. Közben pedig teret kell engedni a rugalmasabb civil rendszereknek. Még akkor is, ha az nem vonható a döntéshozók ellenőrzése alá. Mert ők is problémákat oldanak meg, fejlesztenek, segítenek, építenek. Itt, Magyarországon.

Szerintem nem állunk olyan jól, hogy ezeket a forrásokat elmarjuk. Pláne nem, ha azok sok esetben hatékonyabb lehetőségeket adnak, mint amit hazai erőből képesek vagyunk biztosítani. Talán az állami ellenőrzésnél nagyobb szerepe van itt a bizalomnak. Amit könnyen elveszthetünk. Nem mi civilek. Hanem mi, magyarok.