Moldova György „rasszizmusa”, avagy nézzünk szembe a tényekkel

Moldova Györgyöt rasszizmussal vádolták meg, legutóbb egy politológus tette ezt a Népszabadság Vélemény rovatában. Sok minden elmondható Moldováról, de hogy rasszista lenne? Emberekre indokolatlanul aggatott címkék fontos társadalmi vitáknak vehetik elejét – például a cigányság helyzetéről és integrációjának elősegítéséről. Moldova Miskolcról írt riportkötete az etnikai feszültségek okaira világít rá.

A szeptember 11-i, pénteki Népszabadság Vélemény rovatában Labanino Rafael politológus Helyi ügy címmel értekezik az edelényi (Borsod megyei) polgármester nagy vihart kavart cigányellenes kijelentéséről. Itt olvasható a jellemzés Moldova Györgyről: „notórius kádárista, rasszista”. Ezekre a jelzőkre mindenképp érdemes reagálni az író Érik a Vihar – Riport Miskolcról című kétkötetes szociográfiája kapcsán.

Moldova rendhagyó alakja irodalmunknak és közéletünknek. Gyakran ismétli önmagát, néha az az ember érzése, hogy el sem olvassa másodszorra, amit leírt. Viszont a problémaérzéke hihetetlen. Mondhatni azt is, hogy képes megelőlegezni a jövő heti újságot. Miskolccal foglalkozó riportkötetét 2009. március 30-án zárta le, és a második kötet 211. oldalán a következő mondat szerepel: „Miskolc atmoszférájában – szerintem – benne rejlik egy terrorcselekmény veszélye.” Ehhez képest most került nyilvánosságra, hogy merényletre készült a Magyarok Nyilai szélsőjobboldali terrorszervezet Miskolc szocialista polgármestere, Káli Sándor ellen egy labdába rejtett pokolgéppel, és az akciót április 7-éről 8-ára virradó éjjel tervezték végrehajtani.

Moldova György © Túry Gergely

Kár, hogy akármit lát, tapasztal vagy olvas Moldova, naiv politikai meggyőződése az, amit bírálói notórius kádárizmusnak neveznek. Ez a valóban anakronisztikus szemlélet nem konkrétan Kádár János személyéhez kötődik, hanem a „felvilágosodott despotizmus” üdvözítő voltához, melynek legnagyobb képviselője a magyar történelemben szerinte Kádár volt. Holott, ha van egy magyar nagyváros, amelynek fejlődése, jelenlegi tragikus helyzete egyértelműen a „létező szocializmus” évtizedeinek elhibázott várospolitikájában keresendő, akkor az Miskolc. Többször is említi, hogy az ötvenes években Borsod megyének azt a vidékét, amelynek a központja Miskolc, a „magyar Ruhr-vidéknek” tekintették. A várost kiemelten kezelték, kohászatát és arra épülő fegyveriparát, amely már 1945 előtt is jelentős volt, hatalmas beruházásokkal hihetetlenül felduzzasztották.

Bizonyos értelemben Miskolc a kelet-európai doktriner városfejlődés mintapéldája. Amikor a nehézipart még csúcsra járatták, három helyi munkavállaló közül kettő a Lenin Kohászati Művekben és a vas- és fémiparban, illetve a kohókat kiszolgáló bányákban dolgozott. (Ma már egyik ágazat sem termel, dolgozóit elbocsátották.) Egyidejűleg a régi Miskolcból, amely a két világháború között még ötven-hatvanezer lakosú kereskedőváros volt, alig maradt valami a Széchenyi utcán, néhány templomon és temetőn kívül. A főutcán ma már alig vannak működő boltok, a vevők a közeli, hatalmas plázákban vásárolnak. A nagy mértékben kicserélődött lakosság száma a nyolcvanas évekre elérte a kétszázezret (azóta legalább harmincezerrel csökkent). A szocialista tervgazdálkodás kényszerében, a hatvanas-hetvenes években irdatlan méretű paneles lakótelepek épültek, a legnagyobb éppen az Avason, a hegytetőre, hogy a mindenható pártitkár Pestről hazatérve már az autóból lássa az ő városát.

Mindaz, ami a rendszerváltás után történt Miskolcon, csak a már kialakult csődhelyzetet súlyosbította. Mint Moldova írja, „a rendszerváltás minden magyar nagyváros közül Miskolcnak ártott a legtöbbet.” Nemhogy enyhíteni nem sikerült a nyilvánvalóvá vált társadalmi-gazdasági problémákat, de „az ordas tőke korlátlan tobzódása” e problémákat tovább súlyosbította. Az alsó-középosztályba sorolható szakmunkástömegek először az állásukat veszítették el, majd kiderült, hogy kényszervállalkozóként sem képesek megélni. De a miskolci nagyüzemek felszámolásának okát Moldova politikai okokra vezeti vissza. „1990. november 21-én az Antall József vezette jobboldali kormány felszámolási eljárást indított a Diósgyőri Gépgyár ellen. Ez az akció feltehetőleg része volt a nehézipar elleni támadásnak – már említettem, a doktriner miniszterelnök rémlátásai közé tartozott, hogy a nagyobb csoportokban elhelyezkedő munkástömegek a baloldali hatalom visszatérésének állandó veszélyét idézik fel.”