Nem  véletlenül emlékeztetet sokakat az előző két kampány vallásháborúra. Míg volt két, nagyjából azonos erejű tábor, az odatartozás egyben hit-és értékkifejezést, „megvilágosodást”, politikai üdvösséget is jelentett. Ma ez nincs így. Orbán Viktor is felismerte, hogy a korábbi séma immár működésképtelen. Nem mindenki hithű jobboldali, aki rájuk szavaz. „…mi, jobboldaliak nem várjuk, hogy megváltoztassák a fölfogásukat, csak arra kérjük őket, hogy támogassák a nemzeti ügyeket, mert azok minden magyar ember érdekét szolgálják” – üzente meg a volt MSZP-s szavazóknak, hogy nem kell „áttérniük”. Jó volna, ha ez a belpolitikai dzsihád-logika akkor sem erősödne újra fel, ha majd helyrebillen a kétpólusú rendszer pártegyensúlya.

Azt, hogy nincs igazi választási harc, csupán gyengécske kampányimitáció, talán a maga javára is fordíthatná a szuverenitását őrző értelmiség. Nem fed el mindent a pártlogika, ugyanis a küzdő felek csak szimulálják a harcot. Taktikai manőverek vannak csupán, stratégiai hadműveletek nemigen. A leendő győztes sem úszik örömmámorban. Hiányzik az a minden józanságot félresöprő tömegpszichózis, amely nyolc, de még négy évvel korábban is determinálta a folyamatokat. A kiábrándultság, a belpolitikai csömör is jár haszonnal. Meggátolja a főáramú írástudók (és a néptömegek) oly mértékű pártos fanatizálódását, amely jellemző volt az elmúlt időszakban. Hogy ez annak idején milyen abszurd helyzeteket teremtett, remekül illusztrálja Hajdú Eszter dokumentumfilmje. Mely konkrét eseteken át szemlélteti, hogyan mentek rá barátságok, családok az embertelen dogmává torzult politikai hittételekre.

Természetesen mindenkinek jogában áll, hogy szüleitől, házastársától, ismerőseitől gyökeresen eltérő világnézetre térjen át. Miként ahhoz is, hogy kiálljon mellette, megvédje rokoni-baráti körben is. Ugyanakkor teljesen értelmetlen, ijesztő, ha valaki képes évtizedes lelki, kollegiális, szakmai vagy üzleti kapcsolatot felrúgni egy párt kedvéért. Ráadásul úgy, hogy gyakran nem is hivatásos, „megélhetési” politikus, hanem civil rajongó az illető. A vélt „szent igazsága” miatt családtagját eltaszító, barátai köszönését sem fogadó, szomszédjaival összevesző, munka- vagy hobbitársait megbélyegző ember pont azon kötelékeit szaggatja el, amelyek a polgárként autonóm, a politikától független létre képes közösségi lénnyé tehetnék. Totalitárius pártok vagy szekták követelik híveiktől: minden, a tanításaikkal szemben kritikus vagy közömbös személyt zárjanak ki az életükből. Nálunk, a bipoláris térben a helyzet bizonyos szempontból tragikusabb.

Legtöbbször nem is direktben a párt követeli meg ezt. Hanem az egyén gondolja belső szükségletnek, hogy ne tűrjön a környezetében „hitetleneket.” A pártoknak természetesen érdeke, hogy a biztos választóit hitbizományként kezelje. Elhitetve velük: túloldalt csak a kárhozat várja őket. Jobb- és baloldalon egyaránt divat, hogy a demokrácia főáramú erői a másik oldalt a Nemzet és/vagy a Demokrácia ellenségének bélyegzik. Ha a Coca Cola a Pepsit az üdítőital-fogyasztók, a kapitalizmus és általában az emberiség démoni fenyegetőjének nevezné reklámjaiban, azon csak nevetnénk. A politikában azonban az ilyenfajta vádakat egyesek halálosan komolyan veszik. Akik így vélik, azok nem tudnak (vagy politikai számításból nem akarnak) differenciáltan gondolkodni. Ha valaki ellenszenves nekem, abból bármit kinézek. Olyat is, amit az soha nem mondott vagy tett. Pusztán azért, mivel képtelen vagyok elviselni a saját felfogásommal gyökeresen ütköző véleményt.

Kampányérában üdítő hangvétel, amit Heller Ágnes üt meg a 168 órában. Nem hagy kétséget afelől, hogy a Fidesszel ellentétes oldalon tartózkodik. Bírálja is a pártot a szélsőjobbhoz történő viszonyulás dolgában. Ugyanakkor nem engedi, hogy fenntartásai görcsösen fixált ellenségképpé torzuljanak. Ama újságírói felvetésre, hogy Orbán Viktort többen Gömbös Gyula „politikai reinkarnációjának” tartják, így felel: „Marhaság! Hogyan lehet Orbánt egy olyan fasisztához hasonlítani, mint Gömbös? Tisztában vagyok a Fidesz-vezér hatalmi ambícióival, de antiszemita, rasszista szöveget még nem hallottam tőle” – kipukkasztva az Orbán-fóbia lufiját. „Orbánt Gömböshöz hasonlítani éppolyan nonszensz, mint Gyurcsányt Rákosihoz. Különben én a Jobbikot sem nevezném nyilasnak. Inkább Imrédy Béla Magyar Megújulás Pártjának szellemi örököse. Az Imrédy-párt is részt vett az 1940-es országgyűlési választásokon, bejutott a parlamentbe, a kormány szélsőjobboldali ellenzéke lett…De semmiképpen sem helyes azt sugallni, hogy a mai helyzet az 1940-eshez hasonló. Akkor volt egy fasiszta Olaszország, náci Németország, és Ausztria is radikalizálódott. Teljesen más a jelenlegi nemzetközi környezet” – válaszolja. Annál is inkább becsülendő a hozzáállása, mivel az MDF-SZDSZ pártszövetség támogatójaként Heller Ágnes egy politikai túléléséért küzdő, nem igazán népszerű kispárt híve. Kínálkozna a lehetőség, hogy bűnbakgyártó „fekete kampánnyal” javítsa annak esélyét, de nem teszi.

Ha egy kicsiny, a parlamenti küszöb szélén billegő szereplő civil támogatója ezt megteszi, annál inkább elvárható ez a győztes magabiztosságával közlekedő Fidesz-holdudvar mérsékeltjeitől. Hogy ők is cáfolják meg, tegyék nevetségessé az olyan kitételeket, melyek szerint a kormány hazaáruló. Határolódjanak el a fantomszörnyekkel hadakozó politikai okkultizmustól akkor is, ha az nem a Jobbikban, hanem a Fidesz-perifériákon üti fel a kobakját. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a jobboldal szeresse a balliberális térfelet és annak politikusait. Csupán arról, hogy ha regnáló kormánynak vannak is szép számmal tényleges hibái, bűnei, vétkei, azért ne akarja az emberi faj összes gonoszságát a nyakába varrni. Egyébként a földre került ellenfél rugdosása a meccs lefújása után nem sportszerű és kontraproduktív. Különösen, hogy egyszer mindenki padlót fog. A ma ellenzéke a holnap kormánya és fordítva. (Mintha ezt Orbán Viktor a köztévének adott legutóbbi interjúban tudomásul is vette volna.)

Megszívlelendő Heller Ágnes azon tanácsa is: „A választásoknál nincs abszolút jó döntés. Mindig azt mérlegelem: mi a legkisebb rossz az ország számára.” Nem érdemes hát azt gondolni, hogy a Világegyetem sorsa dől el azon, ki kormányoz. A Lajtán túli stabil, többpárti váltógazdálkodásokban, ahol több évszázada vagy sok évtizede cserélődnek a párt- és kormánykoalíciók, az embereknek mindez természetes dolog, része az élet körforgásának. De ott is jó pár gyermekbetegségen, gyomorrontáson, hányingeren és csömörön kellett átesni. Talán mi is túl leszünk a szabadság mámora utáni kínzó másnaposságon. Az elmúlt húsz évben „felpróbáltuk” az összes demokratikus pártot. Aki a tökéletesre számított, annak persze óhatatlanul csalódnia kellett.