Október 3.: Sokan a farkakra szavaznak?

Szűkülő (s unalmasan kiszámítható) étlapról választhat, aki szavazni fog az önkormányzati jelöltekre. Hatpártiból Budapesten négypártira, országosan pedig többnyire hárompártira csökkent a kínálat. Domináns-hegemón kormányerő, illetve megosztott, vagy egymással is csatázó ellenzéki pártok. Akiknek pedig mindez nem tetszik, azoknak ott a Kétfarkú Kutya Párt.

Valószínűleg felkészülhetünk minden idők legunalmasabb kampányára. A két legnagyobb párt nyilvánvalóan abban érdekelt. Egyikük a győztes, a másik a vesztes nyugalmával indítja jelöltjeit. Persze a köznyelvi értelemben vett nyugalomról szó nincs. Sőt, a felszínen lesz itt minden, ami a nyugalom ellentéte. Program-minimalizmusra, egymással feleselő óriásplakát-szlogenekre, totális negatív kampányra, „leleplezésekre”, egymásnak üzengető süketek párbeszédére kihegyezett tusa. De a mélyben mindkettő ódzkodik olyan lépéstől, mely az eleve reménytelen pozícióit tovább rontja vagy biztos győzelmét bizonytalanná teheti, netán a meccs lefújása után válik időzített bombává. Ha két csapat között ekkora gólkülönbség van, egyiknek sem érdeke olyan játék, ami kockázattal jár. Hogy valamelyik kulcsfontosságú csatár vagy védő lesérüljön. A dolog nem kétesélyes, minek hát rizikózni? Programok ugyan vannak, de jórészt csillogó általánosságokban merülnek ki, plusz nincs róluk tétre menő, releváns vita.

Orbán Viktor a szavazófülkében Fotó: Fazekas István

A Fidesz nem akar olyasmit beígérni, ami azután hamarosan számon kérhető lenne. Így valószínűleg ugyanazt a kiskaput alkalmazza, mint tavasszal. Arra fog hivatkozni, nem tudja, mennyi van Budapest kasszájában, milyen a főváros (illetve más, szocib vezetésű nagyvárosok) reális helyzete. Így pedig, sajna, valós, dátumhoz kötött, összegszerű dolgokat sem mondhat. Ez persze a belpolitika minőségére nézve legalább annyira veszélyes, mint a nyílt hazugság. Ha nincs semmi (vagy alig van valami) konkrét, számokra lebontott, teljesítési határidőt is kijelölő dolog, azt is gondolhatom: ha nem ígértem szinte semmit, betartanom is alig kell valamit. Vagy azt: a szavazók biankó csekket adtak, azt csinálok, amit akarok.

Az MSZP szintén gúzsba kötve táncol. Elvileg kecsegtethetné bármivel a szavazókat, hisz úgysem fog nyerni. Csakhogy egy olyan párt, amely az országot nyolc, a fővárost tizenhat évig vezette, az ellenzékiség cipőjébe alighogy belelépve nem kezdhet rögtön demagóg ámokfutásba. Joggal kérdezné tőle a polgár: miért nem csináltad addig, míg hatalmon voltál? (Horváth Csaba ígérete ezért is bizonyult öngólnak.) Az MSZP-nek jelen pillanatban központi kampánydirektívája, önkormányzat-koncepciója nincs. Mert azt az ötletszerű rögtönzést, vergődést, ami ilyen címszavakon fut, aligha lehet de facto annak nevezni. Kormánypártból csúfos vereség után lett ellenzékiként a legrosszabbul nekik jön az önkormányzati kihívás. Ahelyett, hogy soraikat újjászerveznék, kibeszélnék a fiaskó okait, még hetekig kénytelenek látszategységet színlelni. Logikus, hogy gyengén muzsikálnak. Ami megy, az csupán fejveszett, szervezetlen kárenyhítés.

Az LMP-nek és a Jobbiknak „szűz pártként” persze érdeke lenne, hogy a két nagyobbik pártot vitára kényszerítse. Ők most válnak olyan helyhatósági tényezővé, amellyel számolni kell, ugyanakkor a legtöbb helyen nem kell városvezetői szerepre reálisan készülniük. Így nagyobb a mozgásterük. De pont ezért nem fog kiállni velük a „régi pártrendszer” két veteránja, lásd fentebb. Ráadásul a két párt helyzete aligha irigylésre méltó. A választási törvény módosításaival lerövidült ajánlásgyűjtő időszak miatt a parlamenti klub új tagjainak, mondjuk a budapesti főpolgármester-jelölt – kopogtatócédulákban mért –  „nevezési díjának” összeszedése is nem csekély logisztikai kihívás. Ettől a két új erő még felmutathat részsikereket, kisebb-nagyobb fegyvertényeket ott, ahol támogatottságuk az országos átlagnál magasabb (az LMP a fővárosi kerületek jelentős részében, egy-két megyeszékhelyen, a Jobbik Északkelet-Magyarországon, s egyéb válságtérségekben).