Tágabban értelmezve, választási időszakban az összes politikusi megszólalás kampánybeszédnek nevezhető. Még akkor is, ha teljesen más apropóból hangzik el, például teljesítményösszegző beszámoló gyanánt. De ha ezt a műfajt szűkebben, fogalmilag vesszük, akkor Orbán Viktor bizonyítványértékelő szónoklata nem tekinthető annak. A kormányfő alig foglalkozott benne az önkormányzatokkal, a helyi választásokkal pedig jóformán csak utalásszerűen. Mindez nem véletlen, hanem folytatása a korábbi trendnek.

Orbán Viktor

MTI

A Fidesz a parlamenti korteskedésben beválni látszó rövidtávú taktikát követi. Melynek lényege a jövőre vonatkozó nyílt (tehát rizikós) programvita kerülése, a tényszerű kötelezettségvállalásoktól való ódzkodás, nehezen számszerűsíthető általánosságok hangoztatása. „…Margaret Thatcher mondta, hogy aki meg akarja nyerni a politikai birkózást, a politikai küzdelmet, annak az érvek csatáját is meg kell nyernie” – jelentette ki beszédének elején Orbán, s kétségtelenül igaza van. Csakhogy ezt akár burkolt önkritikának is felfoghatnánk. Ugyanis miniszterelnökünknek e téren lenne mit változtatnia a Vasladyhez mérve.

Orbán Viktor nyilvános szereplései az utóbbi években szinte kivétel nélkül baráti-szimpatizánsi közegben zajlottak. Nemigen volt politikai riválisokkal folytatott retorikai párbaj, országházi szócsata aktív részese. Programjai többnyire zárt rendezvényeken, gondosan megválogatott és/vagy politikailag érte rajongó tömeg előtt folynak le. Ahol nincs lehetőség kritikus, bíráló megjegyzésekre. Mivel a népszerűségi mutatók számára kedvezőek, nincs (és a közelmúltban nem is volt) rászorulva arra, hogy kihívóival nyilvános vitákba bocsátkozzon, ezért inkább kitér előlük.

A terjedelmes beszéd legjellemzőbb vonásait érdemes megragadni. Például azt, ahol Orbán – nyilvánvalóan akaratlanul, – közvetve cáfolja saját szóvivőjét. „A megszorítás szó az MSZP gazdaságpolitikai szótárában van, Kötcsén a hétvégén ilyen nem hangzott el” – tudatta a nyilvánossággal Szíjjártó Péter. A tanácskozásról kiszivárgott információk szerint Orbán azt mondta: „…ezerszám, ezermilliárdszám kell forrásokat kivonnunk a magyar gazdaságból, hogy a korábban felvett adósságot törleszteni tudjuk, s valahogy megpróbáljunk kimenekülni az adósságcsapdából.” Szíjjártó mondata azt ígéri: a megszorítás az átkos szoci múlthoz tartozik, náluk ilyen nincs. Viszont Orbán a kormányzati teljesítményértékelőjében elismeri: „No, tehát azért, hogy a pénzügyi rendszert stabilizáljuk, bevezettük azt a 120 milliárd forint összegű kormányzati takarékossági intézkedést, amelynek most mindannyian együtt isszuk a levét.

Egy ilyen takarékossági intézkedés senkinek sem esik jól, és ha ma Önök beszélnek professzorokkal, oktatási intézményben dolgozókkal, beszélnek művészekkel vagy az államigazgatás más területén dolgozókkal, ők mind panaszkodnak amiatt, hogy itt bizony a pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése érdekében takarékossági intézkedések születtek.”

Márpedig a takarékosság a megszorítás szebbik, eufemisztikusabb megnevezése.

Komoly árnyalat-és hangsúlykülönbségek mutatkoznak Matolcsy György nemrég közzétett terveinek reformképe és az Orbán-beszéd között is. A miniszter 2011-12 között 10-15 erőteljes strukturális reform végrehajtását ígérte, amihez - mint mondta - vissza kell szerezni a nemzetközi piacok és befektetők, a belföldi piaci szereplők és a lakosság bizalmát. „Magyarország ezzel az európai reformfolyamatok élére áll…Túl vagyunk a gazdasági, pénzügyi, lélektani mélyponton, most fordulatokra, reformokra van szükség” – fejtegette Matolcsy György.  Fordulat és reform – ez a szókapcsolat húsz éve a neoliberális, piacpárti közgazdászok szavajárása. Fura ezt pont Matolcsytól hallani. Mert elképzeléseinek nagyon is technokrata szaga, a ’80-as, ’90-es évek reformkurzusaira hajazó íze van.

Ugyanakkor Orbán Viktor éppen azt hangsúlyozta, hogy „leszámoltunk egy újabb XX. századi, afféle szakértői gőgből fakadó technokrata utópiával, amely szerint lehetséges az emberek nevében, az emberek ellenére kormányozni. Hiszen régebben úgy volt, hogy jött egy politikai hatalom, kigondolt ezt-azt, meg volt győződve a saját szakmai igazáról, ez lehetett jó vagy rossz, utána – függetlenül, hogy az emberek támogatták-e ezeket az intézkedéseket, ezeket korábban reformnak nevezték – átverték a társadalmat, a szakmai csoportok, az érintettek tiltakozása ellenére is”.

A miniszterelnök beszéde a populista, valamint pragmatikus „józan paraszti”, illetve a hol burkoltan, hol nyíltabban restrikciót megpendítő elemek bizarr keveréke. Orbán egyrészt azt hangoztatja: az emberekkel szemben politizálni nem lehet. Ugyanakkor elődjeinek populista gazdaság-és társadalompolitikáját ostorozza, mondván, „1990-től egészen 2002-ig élt egy közmegegyezés Magyarországon a politikai pártok között. Erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, pedig ezt még a szocialisták is betartották, így érdemes arra, hogy megjegyezzük. Ez a megállapodás úgy hangzott, hogy soha többet nem fordulhat elő, hogy az aktuális kormányok külföldről felvett hitelekből jóléti kiadásokat finanszírozzanak, mert akkor úgy fogunk járni, ahogy jártunk egyébként a nyolcvanas évek második felétől kezdődően a kilencvenes évek elejéig. Ezt a megállapodást mindenki betartotta, egészen 2002-ig. 2002-ben azonban egy politikai bűnt követtek el az ország akkori vezetői, és megkezdődött az ország újabb kori teljes eladósítása…Az elmúlt nyolc év politikája arra az utópiára épült, hogy hitelekből is lehet hosszabb távon jóléti rendszert finanszírozni.”

Orbán a mögöttünk hagyott két ciklusban a reformokat, megszorításokat (pl. a hitelből finanszírozott jóléti adományok elvételét, megvonását) ama logikával utasította el, hogy ez nem tetszik az embereknek, illetve, hogy ne az emberekkel fizettessék meg a szerkezetváltás árát. Most pedig azt mondja: pont az osztogatás, ami hiba (sőt, bűn) volt. De ha bűn volt, akkor miért nem tiltakoztak Orbán és frakciótársai 2002-ben a 13. havi „extrák” bevezetése ellen? S miért követelték, ígérték 2006-ban a 14. havi nyugdíjat? Mi végre akarták túllicitálni az eleve irreális, fenntarthatatlan juttatásokat? Miért támadták Bajnait, amikor életmentő „kiadási amputációt” hajtott végre? A válasz ugyanaz, mint Medgyessynél és Gyurcsánynál: a győzelmi cél, a népszerűség, a hatalomszerzés bűvöletében cselekedtek. A két szocialista miniszterelnök tényleg a főbűnös, első-és másodrendű vádlott a józanész által indított perben, de a Fidesz populizmusa minimum pszichikai bűnsegéd.

„Ha az intézményeink jól működtek volna, akkor nem kellett volna személycserét végrehajtani. De hogyan várhatok én el bármely intézmény élén álló embertől jobb munkát, hogyha az elmúlt években szétment a keze alatt az, amit rábíztak? Legyen szó közlekedési vállalatról, Alkotmánybíróságról vagy éppen Számvevőszékről.” Orbán ott védekezik, ahol nem támadják, s arra nem szolgál magyarázattal, amiért támadják.

A független, pártatlanságra törekvő elemzők nem önmagában a személycseréket kifogásolják. Természetes, hogy a többség birtokában lévők joga a közhatalmi intézmények élére való kinevezés. Az előző kabinet pártkatonái, ejtőernyősei után sem sír az ember. Viszont nagyon nem tetszik, hogy a régi „pártszolgálatosok” helyére nem valódi, pártsemleges hivatalnokok, hanem új pártudvaroncok kerülnek. Az elv ugyanaz, csak az uniformis változott. Az pedig, hogy az ÁSZ és az Alkotmánybíróság ugyanúgy vagy hasonlóan működött volna, mint a BKV (a „közlekedési vállalat” nyilván erre utal) egyszerűen valótlan. Mi több: szemérmetlen politikusi demagógia. A számvevőszék vizsgálatai kritikusak voltak az előző kormánnyal, az Alkotmánybíróság pedig (mondjuk népszavazásügyben, de máskor is) számos, a Fidesznek kedvező döntést hozott.

„Az utópia magyarul nem létező helyet jelent. Ennek ellentéte a realitás: a hely, ami viszont létezik. Az ezzel való szembenézés, a valóságosan létező élettel való szembenézés azonban nehéz, Magyarországon ma különösen nehéz. Ezt én is tudom: nehéz, mert a realitás, a létező világ gyakran lehangoló, kiábrándító, sőt elkeserítő. Ezért a realitás pontos leírása és felfedése nem elegendő az utópiák csábításával szemben. Hiszen olyan sokan vannak Magyarországon, akik az elkeserítő realitás súlyának hordozása elől inkább a nem létező helyek, az utópiák, az illúzió világába menekülnek. Ők is tudják, hogy ez önbecsapás, de ez még mindig könnyebb számukra, mint a realitásokkal való szembenézés” – harangozza be kódolt virágnyelven a várható fájdalmas intézkedéseket a miniszterelnök. Arról a helyi választások előszobájában természetesen nem esik szó, hogy ennek legnagyobb kárvallottjai az önkormányzatok lehetnek.

A képviselőtestületek, közgyűlések létszámcsökkentése üdvözlendő, viszont nem elégséges. A helyhatóságok számának drasztikus lefaragására, települések, megyék, kerületek igazgatási összevonására lett volna szükség. Ami elmaradt. Igaz: egy ilyen döntés ezrek-tízezrek elbocsátásával járna, amit már nem lehetne a takarékosság eufemizmusával leálcázni. Október 3. után viszont kezdeni kell valamit az adósságban fuldokló, működésképtelen önkormányzatok százaival. Ezt a krónikus problémát semmiféle „forradalmi varázslat” nem oldja meg, legfeljebb a szőnyeg alá söpri.