Leszámol-e Orbán Gyurcsánnyal?

Orbán Viktor forradalomról beszél, Gyurcsány Ferenc szabadságharcot hirdetett. Ez pedig azt a sötét víziót festi elénk, hogy az ország az elkövetkező években is e két egymást engesztelhetetlenül gyűlölő politikus küzdelmének terepe lesz, hacsak…

A magyar sajtó egy része az elmúlt hetek politikai fejleményei kapcsán parlamenti homokozóról, akaratos óvodásokról cikkezett, pedig nem durcás kisgyerekek vagy a Pál utcai fiúk rivalizálásáról, hanem igazi csúcsragadozók harcáról van szó. Olyan elszánt predátor politikusokról, akik hátuk mögött az őket támogató klientúrával és lobbicsoportokkal azért csapnak össze újra és újra egymással, hogy megtartsák, illetve visszaszerezzék a hatalommal járó zsákmányt.

Az, ami most a magyar politikai hétköznapokban, konkrétan pedig a parlamentben zajlik, nem forradalom, hanem a zsákutcás magyar fejlődés egy újabb fejezete. Egy olyan korszaké, amikor a sajátos magyar politikai-gazdasági viszonyok közepette az úgynevezett maverick típusú (hazudozó, hamiskártyás, maga útját járó, öntörvényű) politikusok tovább mutálódtak úgynevezett predátor (ragadozó, zsákmányszerző) típusú politikusokká, akik az évtized elejétől, de különösen az utóbbi 4-5 évben arrogáns módon, durva hatalmi eszközökkel, erkölcsi aggályok nélkül próbálják meg kielégíteni hatalom- és pénzéhségüket.

Az elmúlt húsz év közszereplői közül Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet okkal nevezhettük a rendszerváltás utáni politikai elit két legtehetségesebb maverick politikusának, akik az új évezredben, hatalomra kerülésük után kormányzati szintre emelték a predátor politizálást. A végeredmény ismert. 2010-ben a baloldal nemcsak elbukta a választásokat, de történelmi mértékű vereséget szenvedett, ugyanakkor Orbán Viktor - kétharmados többség birtokában - a korábbinál sokkal nagyobb hatalmi erővel kezdhette el a kormányzását.

Ezt a ritkán adódó lehetőséget Orbán ki is használta. Az elmúlt hónapokban a demokrácia kereteit megtartva egy olyan új, centrális erőteret hozott létre, amellyel egyrészt a hatalmát akarja bebetonozni, másrészt az előző évek során kényszerpályára került országot próbálja meg új pályára állítani. Ennek érdekében kormányra kerülése óta lényegében kézivezérléssel (a kétharmados többségre és a nép akaratára hivatkozva) irányítja az országot, s létrehozott egy olyan hatalmi központot, amelynek működése láttán sokaknak a rendszerváltás előtti idők jutnak az eszébe.

Orbán ezt a központosítást nemcsak hatalmi ambícióitól vezérelve valósította meg, hanem kormányra kerülése óta olyan kényszerpályán mozog, amely megköveteli ezt a fajta kormányzást. Az elmúlt húsz évben felhalmozódott „közös bűn” ugyanis most már az ő vállát terheli, az ország válságos pénzügyi-gazdasági helyzetéből neki kell kiutat találnia, a gondosan rejtegetett csontvázakat neki kell eltakarítania a szekrényből. Az ország jelenlegi, valós teherbíró- és teljesítőképességén ugyanis a retorika, a demagógia, a maverick politizálás nem segít, azt nem ellensúlyozza. Hofit idézve: odafönt hiába számolnak (terveznek) tizenkét malaccal, ha idelent a disznó csak nyolcat fial. A korábbi kormányok ezt a különbséget az ország eladósításával, hitelek felvételével, a valódi dráma elhallgatásával, hazug beszédekkel, a szavazók félrevezetésével próbálták – többnyire sikeresen – leplezni.

Hatalomra kerülése után ezt a gyakorlatot Orbán is szerette volna folytatni, Brüsszelben és máshol próbált is alkudozni, de tárgyalópartnerei nem díjazták. Orbánnak a szigorú célszámokat idén és jövőre is tartania kell. A kormányfőnek ezért az öröklött kötelezettségek és a bevállalt ígéretek teljesítéséhez belföldről kell forrásokat szereznie, s ha másként nem megy, akkor valahonnan, valakiktől a pénzt el kellett vennie. S Orbán el is veszi azt, amire szüksége van, a most beterjesztett költségvetés így már megáll a lábán. Orbánnak ötleteléssel, rapid megoldásokkal néhány hét alatt sikerült rendeznie a problémát, de egyúttal elejét kell vennie az intézkedések nyomán várható hangos morgásnak is, hiszen az intézkedések következményei hamarosan leszivárognak a tömegekhez, s akkor számítani lehet tömeges elégedetlenségre is.

Orbánnak ezért a további (immár belső) nehézségek elhárítása érdekében ugyancsak rapid módon ki kell iktatnia az intézményi-alkotmányos kontrollt is a rendszerből. Ennek folyamatát az elmúlt hetekben szintén jól nyomon követhettük. Orbán a választások után birtokba vette az államiság független közhivatalait, kialakította azok új intézményi kereteit, a vezető pozíciókba saját embereit ültette, majd megkezdte a költségvetési egyensúlyhoz szükséges pénzek (bankadó, multicégek megsarcolása, nyugdíjpénztárak tervezett államosítása stb.) megszerzésével, beszedésével egy időben a jogállam alapintézményeinek támadását, kiüresítését is.

A centrális erőtérben kialakuló új hatalmi központok és a hozzájuk rendelt feladatok, szerepek mára világosan kirajzolódtak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a központosított hatalomnak alig maradt érdemi ellensúlya, s az is elvész, ha az Alkotmánybíróságot és a népszavazás intézményét a következő napokban sikerül korlátozni. Kérdés, hogy a ragadozó államhatalomnak kell-e számolnia kormányzati vagy ellenzéki oldalról más olyan tényezőkkel is, akik szembeszállnak a központi akarattal, esetleg tiltakozásképpen utcára viszik a „megvilágosuló” tömegeket.

A köztársasági elnök szerepével kapcsolatban már nemigen vannak kétségek. Bár hivatalból Schmitt Pálnak kellene védenie az alkotmányos berendezkedést, ő valóban az, aminek mondta magát: megbízható motorja a Fidesz felpörgetett törvényhozásának. A Fidesz-KDNP frakció tagjaival sincs gond, az Orbán által személyesen kiválasztottak egy emberként nyomkodják a gombokat a parlamentben. Lázár János nemcsak pártvezéréhez hű vazallus, de megbízható korbácsos ember is. Érdemi ellenszegülés – nyilvánosan – a kormánytagok és a Fidesz elnökség részéről sem mutatkozik. Az elmúlt hetek feltűnő jelenségei közé tartozik, hogy a Fidesz-közeli politikai intézetek sem hallatták nagyon a hangjukat, de „elfelejtettek” megszólalni – tisztelet a kivételnek – az Orbán-beszédek vattaközönségét alkotó jobboldali értelmiségiek, művészek, tudósok is. Az alkotmánybírósággal kapcsolatos döntést kivéve, a párt- és kormányközeli média is engedelmes szolgálója a központi elképzeléseknek és döntéseknek. A kormánypárti oldalon tehát teljes az einstand, a klientúra, a lobbicsoportok hűségük jutalmának reményében támogatják ezt a predátor politikát, az értelmiség cinkosan hallgat, a nép pedig egyelőre hívőként várja a csodát.