A kilőhetetlen bulvárkacsa

A posztjára méltatlanná vált bulvárkacsától elvették a kisdoktoriját, de nem akar lelépni, úgyhogy lassan le kell majd léptetni, de előbb minden párthű szavazóban meg kell erősíteni azt a gyanút, amit a legprecízebben Kövér doktor fogalmazott meg.

"Két emberrel kell, hogy beszélgessek, egyrészt Schmitt Pállal, másrészt az államfővel." (Obersovszky Péter)

Annyira jó lenne Kerényi Imrének lenni. Ha az ember Kerényi Imre, akkor a lét egy áttekinthető sík felület, simplicity, kognitív kispálya, amelyről nem téríti el az embert semmilyen bonyolultabb tény, illetve összefüggés, hogy a horribile dictut se hagyjuk ki.

"Kérem szépen, a levadászás nem sikerült, megbukott ez az aljas merény, 1992-ben tömegesen és iparszerűen így születtek a kisdoktori disszertációk, ezt állapította meg a bizottság lényegileg, akkor ez így ment, akkor egész mások voltak a követelmények. Túl vagyunk rajta, kész” - örvendezett a lét elviselhető könnyűségén Kerényi Imre az európai értelemben vett Echo TV-ben. Csupán remélni lehet, hogy ha az államfő lemond - és ennek most már csak az időpontja kérdéses -, méltó műalkotás örökíti majd meg alakját a hálás utókornak ("Schmitt Pál kisdoktorit fénymásol" - akvarell, 80x150 cm).

A Schmitt Pál le nem mondásán gyerekesen örvendező szélsőpolgári hangulat akkor keletkezett, amikor a várva várt SOTE-vizsgálóbizottsági jelentés elismerte a plágiumot (a csúnya p-szót nem használva), csak éppen az akkori akadémiai közeget tette felelőssé az ügyért; és akkor ért véget, amikor megértették, hogy ez a jelentés igencsak a probléma része, nem a megoldásé.

Mire odáig jutottunk, hogy "Nekem a lelkiismeretem tiszta", addigra Pálinkás József MTA-elnök kimondta Schmitt felelősségét is, majd a Semmelweis Egyetem rektora közölte, a doktori tanács 16:2 arányban kezdeményezi Schmitt doktori címének visszavonását, ami aztán ugye meg is történt, majd Kerényin, Bencsik Andráson és Borókai Gáboron kívül a teljes jobboldali mainstream lehátrált az elnökről, Bayer Zsolttól a Jobbklikken és a blogoszférán át egészen a Batthyány nevével visszaélő professzorokig.

A legmeglepőbb "aljas merény" kétségkívül a Magyar Nemzet határozott kiállása volt Schmitt lemondása mellett, de a szerkesztőség legendás autonómiáját, széles politikai mozgásterét ismerve szinte kizárt, hogy ne felsőbb helyről engedélyezték volna számára a politikai tehertétellé vált álamfő kilövését. Ennek az engedélynek az érzékelhetősége tette lehetővé a budapesti KDNP lázadását is, amihez ezúton is gratulálunk.

A kormány lassú lehátrálását, egyben a kormányzati kommunikáció professzionalitását bizonyítja Giró-Szász szóvivő azon megnyilvánulása, mely szerint "a miniszterelnök nem mint miniszterelnök, hanem mint pártelnök tett javaslatot az államfői poszt betöltésére." Már ennek az apró csúsztatásnak a közzététele is arra utal, hogy Selmeczi pártszóvivő két nappal korábbi, elhíresült egyperces novellája nem tartható: "A Semmelweis Egyetem tényfeltáró bizottságának jelentését megismerve a Fidesz lezártnak tekinti az ügyet." Túl vagyunk rajta, kész.

Faszt vagyunk túl rajta, most kezdődik csak igazán. A posztjára méltatlanná vált bulvárkacsától elvették a kisdoktoriját, de nem akar lelépni, viszont maradásával úgy árt, ahogy csak tud, úgyhogy lassan majd le kell léptetni, új aláírógépet kell keríteni, de előbb minden párthű szavazóban meg kell erősíteni azt a gyanút, amit a legprecízebben (a Schmitt kinevezését korábban állítólag ellenző) Kövér doktor fogalmazott meg: "Az ügy nem az államfőről, nem is az ő tudományos tevékenységéről, hanem a jelenleg kormányzó erők lejáratásának szándékáról szól."

Ha ugyanis az immár elkerülhetetlen (legfeljebb még elhúzódó) leléptetés csak behódolás az ellenséges "karaktergyilkosságnak", ha a helyzet kizárólag azért tarthatatlan, mert Schmitt személye "tehertételt" jelent a jobboldalra/a Fideszre/a NER-re/2014-re nézvést, akkor az egész balhé nem elvek, pláne morál, hanem csak nettó politikai taktika kérdése: mi használ a pártnak, mi árt az országimázsnak, melyik magyarázó szöveg a leghatékonyabb kármentő, és főleg, melyik exit-stratégiával hárítható a leginkább Orbán Viktor felelőssége?

Plagi bácsit ugyanis kizárólag annak az embernek köszönhetjük, akinek ez a HR-döntése még a legkisebb, khm, vétke a fülkeforradalom óta. Ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy pro forma kormányfőként vagy pro forma (a Fidesz alapszabálya miatt) pártelnökként SMS-ezett a bolgár tengerpartról, hogy márpedig Schmitt az én jelöltem.

Schmittnek persze mennie kell, és fog is, de nagyon nem mindegy: pontosan miért is?

A züllött párttaktikai szempont nem a köz szempontja. A köznek pedig része az a közpénzen államosított oktatásban részesülő fiatalság is, amelyik most egyetemre, főiskolára jár, vagy ezt tervezi, diplomázni, PhD-zni szeretne, minden etatizmus és hoffmannrózsizmus ellenére versenyképes tudást szeretne, hogy aztán tudásával önmagát (és így, áttételesen, a dolgozó népet) gazdagítsa. Ha meg nem a magyart, akkor diploma után az EU valamely más dolgozó népét.

Ezt a szempontot azonban csak a Hallgatói meg az Oktatói Hálózat fogalmazza meg, amikor elmondják, hogy a vizsgálóbizottság döntése leértékeli az egyetemet, a hallgatókat, a tudományos tevékenységet. Ez ennek az ügynek a leglényege, és ennek fényében nem Schmitt Pál a tarthatatlan, országimázs szempontból is, hanem a korrupt rothadást elfogadó közélet, a versenyképtelen felsőoktatás és az azt előkészítő, középszerbe brutalizáló állami közoktatási rendszer, amely évtizedek óta változatlan ideológiával és módszertannal, halált megvető gyávasággal tör be generációkat a stupiditásba, az üres tekintélytiszteletbe, konformizmusba.

Ha lopással, fénymásolással vagy vásárlással kisdoktori, illetve bármilyen más titulus megszerezhető ebben az országban, az nem egyszerűen az egyetemet meg a tudományos munkát értékeli le, hanem magát a tudást, a műveltséget, a józan észt, a morált, a racionális gondolkodás és döntés minden elemét kiiktatja a rendszerből. Érdemes lenne megnézni, hány éve folyik és mennyire kiterjedt iparág a magyar felsőoktatásban a copy-paste alapú tudományos fokozatszerzés.

Most arról már nem is beszélve, ki is valójában a legnagyobb politikai tehertétele ennek az országnak.