Volt egyszer egy párt, amelyet alapítói a beteg magyar politika gyógyító erejének szántak. Mert nagyon helyesen, abban látták a válságba süllyedt és politikai önkifejezésében is egyre súlyosabb kórtüneteket felmutató társadalom gyógyulásának legfontosabb előfeltételét, hogy megkezdődjön a politikai bajai orvoslása.

Az ugyanis nyilvánvaló volt számukra, hogy a végtelenül boldogtalan, anómiás, bizalom- és önbizalomhiányos, szélsőségesen individualista, testi és lelki betegségmutatói szerint az európai, ha nem egyenesen a globális élenjárók közé tartozó, és egyébként is régóta öregedő, az egyszerű önreprodukcióra már több mint három évtizede képtelen magyar társadalom csak akkor találhat magára, ha ehhez a politika világából is segítséget kap. Ez pedig a politikai színen lévő ismert szereplőktől már nemigen várható.

Ehhez újításra van szükség – gondolták -, új politikai párt megszervezésére és választhatóvá tételére. Egy olyan pártéra, amely épp azzal a programmal kér bizalmat, hogy meg akarja törni az egymással közel egy évtizede egyre terméketlenebb küzdelmet folytató, de a közösség politikai képzeletét ugyanakkor reménytelenül fogva tartó hagyományos bal- és jobboldal kéttáború rendszerét. Olyan pártra van szükség, amely bebizonyítja, hogy ma is lehet más a politika, ma is van harmadik út a két pogány közt. Amely tanúságot tesz róla, hogy a politikailag aktív kisebbség abnormális megosztottságát és a nagy többség passzivitását egy lefele tartó spirálban folyamatosan újratermelő pártoktól visszaszerezhető a politika becsülete. Hogy politikai párt nem csak a tagságától és szavazóitól elszakadó szűk elitcsoportok kiszolgálója és foglya lehet, hanem a közjó képviselője is, akit a saját tagjai és szavazói folyamatosan ellenőrzésük alatt tartanak. Amely hitelesen beszélhet róla, hogy a kiürülő demokrácia újraalapozható és tartalmassá tehető. Megszabadítható a ráfonódó korrupciós hálózatoktól. S a hitelvesztett politikai intézmények iránti bizalom helyreállítható. Hitelesen beszélhet róla, hogy a formálisnak érzett képviseleti rendszer kiegészíthető és érdemben javítható az átláthatóság garanciáival és a részvételi demokrácia intézményeivel és mechanizmusaival. És életre hívható, megtanítható, megkedveltethető az ehhez szükséges politikai kultúra.  

Egy olyan pártra van szükség, amely képes meggyőzően bemutatni, hogy van alternatíva a boldogulás esélyei, a jövedelmek, a közjavak és közterhek szélsőségesen igazságtalan elosztásával szemben; hogy a munkához, az egészséges környezethez, a minőségi oktatáshoz, kultúrához való hozzáférés szélsőséges egyenlőtlenségeinek bal és jobboldali változataival szemben létezik járható útja egy sokkal igazságosabb, mert szolidárisabb társadalom- és gazdaságpolitikának is. Amely még hozzá, épp azért, mert ökoszociális alapokon nyugszik – vagyis a társadalmi és a természeti környezet épségét, egészségét védő korlátok közé fogja a korlátlan növekedés vágyától hajtott gazdaságot, tehát szükségképpen gondosabban, takarékosabban bánik a saját, helyi és hazai emberi és természeti erőforrásaival is –, egyben fenntarthatóbb is, mint amit a neoliberális piaci fundamentalizmus korszellemének többé-kevésbé egyaránt kiszolgáltatott hagyományos bal- és jobboldali pártok kínálnak. Amelyek a növekedés határainak, a klímaváltozás hatásainak szaporodó drasztikus figyelmeztetései ellenére változatlanul nem hajlandók tudomásul venni, hogy egy véges, megújuló erőforrásokban és a civilizációnk salakanyagának megemésztésében is korlátozott rendszeren belül, mint amilyen a Földünk, nem lehetséges végtelen, korlátlan növekedés. Ez ugyanis a jövő megrablása, a mai földi civilizáció önfelszámolásának az útja.

Igen, lehet más a politika, van harmadik út a létező jobb és a létező bal morálisan, társadalmilag és ökológiailag egyaránt fenntarthatatlan politikáival szemben, és ez a XXI. században csak a globális kapitalizmus radikális rendszerkritikája, az ökológiai politika útja lehet – hirdették az új párt alapítói.

És a belépőjük igen meggyőzőre sikerült. Már születése után néhány hónappal, a 2009-es tavaszi európai választáson biztató eredményt ért el az LMP, a 2010-es parlamenti választáson pedig 7,5 százalékkal bejutott a magyar Országgyűlésbe.

Ott azonban tanuló ellenzéki pártként sajnálatosan nem egy normális kormányzati ciklus ellenzéki teendőivel találta szemben magát. Egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy szó sem lehet a szabadelvű demokrácia morális hitelvesztésének orvoslásáról, a rendszer újraalapozásáról és a részvételi demokrácia intézményeivel és eljárásaival való feljavításáról. Az átláthatóság növeléséről, a korrupciós hálózatok felszámolásáról. A korábbiaknál igazságosabb és fenntarthatóbb társadalom- és gazdaságpolitikáról. A valóságos, vagyis a tettekben megnyilvánuló kormányzati program ugyanis fehéren feketén az ellenforradalom programja. Az egyéni és közösségi szabadságok és demokratikus jogok korlátozásáé, csökkentéséé. Ezért a liberális demokrata ellenzéknek, így az LMP-nek is egyszeriben a rendszervédelem lett a legfontosabb feladata. Az európai szabadsággondolat csúcsteljesítményének, a hatalommegosztás liberális demokrata rendszerének és az alkotmányos jogállamnak a védelme, amely egyébként 2010-ig még a rendszerváltó pártok közös nevezőjének, közös örökségének számított.

És aminek mellesleg a 90-es évek elején, a mai módszeres felszámolója, a Fidesz volt a leghevesebb és legdoktrinerebb szószólója és számon kérője.

A kiürülő demokrácia újralapozásának és részvételi elvű kiigazításának, a társadalom- és gazdaságpolitika szolidaritás és fenntarthatóság elvű radikális reformjának rendszerkritikai programjával a parlamentbe érkező LMP a szabadelvű politikai rendszer védelemben is derekasan teljesített, de a kormánypártok gazdasági szabadságharcának demagógiájától visszhangzó médiatérben nagyon halkan szólt, alig volt érzékelhető a rendszerkritikai hangja, és a Jobbik jelenlétével is megterhelt szűkös ellenzéki térfélen óhatatlanul beszorult a hagyományos bal képviselője, a Fidesz demokráciatiprása által új életre galvanizált MSZP mellé. Amely ennek a váratlan adománynak köszönhetően éppúgy a demokrácia morális hitelvesztéséért viselt felelősségével való szembenézés nélkül hirdethette a megújulását, és jelenthette be igényét az ellenzéki vezető szerepre, mint ahogy az Orbán Viktor vezette Fidesz is egy szempillantás alatt ad acta tehette a kétszeri választási veresége valóságos okaival való szembenézést az őszödi beszéd napvilágra kerülése után. És vonulhatott tovább diadalmasan az egy a tábor, egy a zászló jelszavával, hogy tökélyre vigye az ellenzéki szerep monopolizálását pártjának.

A szabadságjogok, a demokrácia, az alkotmányos jogállam, a munkavállalói jogok stb. védelemben, mondhatni, élenjáró szerepet vitt az LMP, de ez mind kevés volt ahhoz, hogy a jelzett feltételek között a maroknyi képviselőjével, szűkös erőforrásaival, kiterjedt országos szervezet, erős mozgalmi és értelmiségi háttér, mély társadalmi beágyazottság nélkül megnyerhette volna az ellenzéki vezető szerepért vívott versenyt. Még mielőtt a kormánytöbbség elfogadta volna az új választási rendszert, amely aztán végképp lehetetlen helyzetet teremtett, az egyfordulós választással feloldhatatlan dilemma elé állítva a többszörösen is megosztott ellenzéket.  Ez nekik is kiutalta ugyanis feladatot: ha sikert akarnak a következő választáson, teremtsék meg ők is a maguk egyetlen táborát. Vagy úgy, hogy lenyeli valamelyikőjük a többieket. Vagy úgy, hogy választási szövetséget kötnek, és ha nem is lesz 2014-ben egyetlen közös zászlójuk, legalább közös táborral állhatnak fel az ellenzéki kihívók mögé a kormánypárti jelöltekkel szemben.

A többiek lenyelésére, az ellenzéki szerep kisajátítására, érthetően egyik ellenzéki párt sem volt képes. A Jobbik és a többiek választási szövetsége pedig eleve lehetetlen vállalkozás lett volna, hiszen az alkotmányos ellenzéknek a kormánypártoktól elválasztó távolságnál is nagyobb távolságot kellett volna ehhez áthidalniuk. És amint tapasztalhattuk, még a hagyományos baloldalon is mindmáig megoldhatatlan feladatnak látszott a közös jelölteket állító választási szövetség létrehozása. 

Nem csoda, hogy az LMP valósággal belerokkant a stratégiai dilemmájával való birkózásba. Hogy képtelen volt közösen támogatható alternatívát találni, amellyel kivághatta volna magát e kényszerhelyzetből, egyszerre ragaszkodva a létező bal és jobb választáskényszereit elutasító ökopolitikai identitásához, önálló pólusképző ambíciójához és ugyanakkor eredményesen járulva hozzá a populista jobboldali autokrácia szabadságkorlátozó és demokráciaszűkítő rendszerétől való megszabaduláshoz.

Nem csoda, de – ha szabad kiszólnia az alapítónak a tárgyilagos elemző arca mögül – szomorú és fájó kudarca mindazoknak, akik az utolsó utáni pillanatig hinni akartak az LMP gyógyító hivatásában, és a közös válaszra való képességet a hivatás betöltésére való alkalmasság előfeltételének tekintették. Különösen azért szomorú és fájó, mert el kell ismerniük, hogy ez a megrokkanás, a párt kettéválása 2013 elején nem következett volna be, ha ezzel a kényszerhelyzettel nem egy olyan politikai közösségnek kell megküzdenie, amely ekkorra már kétségtelenül levert egy önmaga elé magasra állított lécet. A feloldhatatlan stratégiai nézetkülönbségek kialakulása ugyanis kétségtelenül annak a bizonyítéka is volt, hogy a közösség elégtelenre vizsgázott az egyik legfontosabb tárgyból, politikai kultúrából. A belső vitáiban egyre kevésbé volt képes érvényre juttatni a saját, alapszabályban rögzített normáit, magatartási elveit, amelyeket a magyar politikai kultúra megújításának reményében fogalmazott meg az indulásakor: a jóhiszeműség, a méltányosság, a jól informáltságon alapuló részvételiség és a konszenzusra törekvés elvét.

De alighanem az is ott volt e kudarcban, hogy bár sok szó esett róla, de valójában mégsem vált még igazán belsővé és kellően szilárddá a pártban az ökopolitikai értékszintézis a liberális, szocialista és konzervatív értékszempontok, szociokulturális indíttatások között, mire e sajátos nyomáspróba alá került. Maga a párt kettészakadása is erre utal, de talán még világosabban a kiválók által létrehozott PM „zöld baloldali” ideológiai önmeghatározása.  

A közvélemény-kutatások megerősített adatai szerint ma, közel egy évvel a szétválás után mindkét fél rosszabbul teljesít, mint amire korábban együtt képesek voltak.

Ha minden így marad, egy jó kampány és némi szerencse az LMP-t talán még így is átviszi a választási küszöbön, és a PM-esek képviselői közül is ott lehetnek néhányan az Együtt-PM közös frakciójában. De nagyon úgy fest, hogy mindannyian legfeljebb a választáson vesztesek padsoraiba juthatnak. Hogy mégse így legyen, ezért paradox módon még mindig a maradék LMP tehet többet. A hagyományos baloldal utódszervezetei, az MSZP, a DK, a Bajnai vezette Együtt és a hozzájuk kapcsolódó PM az utóbbi időben már inkább csak az eleve balra szavazó választói tábort osztotta újra. A helyzetükön nem sokat javíthat a Mesterházy vezette közös lista. Ez inkább csak a meglévő támogatottságuk mandátumra válthatóságának esélyét növeli. A kormánypártokban csalódott, de egyelőre még bizonytalan szavazók, vagy a netán még ma is kormánypártiak megmozdítására ők már aligha lesznek alkalmasabbak. Sokkal inkább alkalmas lehetne erre egy olyan, hiteles és tekintélyes, lelkiismeretük szavára hallgató volt jobboldaliakkal, mérsékelt konzervatívokkal, egykori népi értelmiségiekkel megerősített LMP, amely az Ángyán indította TESZ-szel és más civil szervezetekkel, illetve az Élőlánccal, a 4K!-val, netán Szili Katalin pártjával idejekorán szövetségre jut. És együtt képesek lesznek megütni a kampányban néhány képzeletmozdító, erős rendszerkritikai hangot, a korrupcióellenességét, tiszta közéletét; a szolidaritásét, a társadalmi igazságosságét: az esélyek, a munka, a jövedelmek, a közjavak és közterhek radikális újraosztásáét a legtehetősebbektől a mélyszegénységben élők és az alsó középosztály javára. És még hozzá képesek felvázolni ennek szellemében egy sokakat mozgósító ökoszociális jövőképet.

Valami efféle, LMP körüli vonzerő összpontosítás hozhatna esetleg még fordulatot a választási erőviszonyokban az ellenzék javára. Hogy legalább megmaradjon a remény: talán mégis lehet más…