Ságvári Endre kapcsán nemrégiben egy interjúban többek között azt mondtam, hogy az ő esetében „egyértelmű a mérgezett múlt. Legyen világos: egy sztálinistáról beszélünk. Aki ha nem ránt pisztolyt egy adott szituációban, és esetleg túléli 1945-öt, akkor az ÁVH vezetője is lehetett volna”.

Be kell látnom, hogy amit állítottam, félrevezető és nem méltányos. Nincs támpontunk arra, hogy Ságvári hogyan viselkedett volna egy sztálinista diktatúrában. Arról tudunk, hogy hogyan viselkedett előtte: bátor ember volt, aki ráadásul nemcsak saját pártjának ügyeivel foglalkozott, hanem az antifasiszta ellenállás más politikai erőket egyesítő szervezésével is.

Mindenki felelős döntéseiért, így Ságvári is azért, hogy az antifasizmust éppen a kommunista párt moszkovita csoportjában és pl. nem másutt képviselte, holott lett volna más választék is. A Moszkvából Magyarországra küldött Schönherz Zoltán titkos feljegyzéseinek köszönhetően tudjuk, hogy ez a csoport a szociáldemokráciában 1941 előtt a fasizmus szekértolóját látta és politikai célja a világháború, illetve a polgárháború kirobbantása volt annak érdekében, hogy ezzel előidézze a Szovjetunió katonai intervencióját, illetve a proletárforradalmat. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint hogy Ságvári pártjának 1939-es belső eligazítása szerint „Sztálin zsenialitásának köszönhetően” tört ki a második világháború. 1941 után mindez zárójelbe került, de a kommunista párt politikai szövetségeseit továbbra is csak „hasznos idiótáknak” tekintette. Ságvári ezzel kapcsolatos felelőssége azonban úgy érzem, eltörpül ahhoz képest, hogy életét is kockáztatta, ráadásul soha sem volt hatalmi pozícióban és arról is csak hipotéziseket állíthatunk fel, hogy mennyiben azonosult pártja álláspontjával.

Ságvári természetesen jól tette, hogy fegyvert rántott és lőtt, amikor le akarták tartóztatni, de az sem volt bűncselekmény, hogy visszalőttek rá – még akkor sem, ha a kommunista történetírás ezt így állította be. Az intézkedő rendőröknek az adott helyzetben ugyanis nem volt mérlegelési joguk. Ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, mert sajnálatos módon 2005-ben és most is sokan azt gondolják, hogy ebben a történetben csak az egyik oldal lehet áldozat. A Ságvári-ügyben azonban minkét oldal ártatlan abban, amiért megölték. Ságvári azért halt meg, mert antifasiszta volt, a letartóztatásában közreműködő rendőrök pedig azért kerültek 1956 után akasztófára, mert a pártállami rendszer össze akarta mosni az 1956-os forradalmat az antikommunizmus legsötétebb napjaival, illetve bosszút akart állni és ezért a justizmordtól sem riadt vissza.

Magyarországon nem kevés azoknak a száma, akiknek életművét egyáltalán nem övezi konszenzus, mégis közterületeket és intézményeket neveznek el róluk. Elég, ha csak Wass Albertre vagy Prohászka Ottokárra gondolunk. Előbbi írói kvalitásai középszerűek, 1945 utáni politikai tevékenysége viszolyogtató, nem beszélve az 1944 nyarán írt, patkányirtást vizionáló cikkéről, amely a gettósításra célozva jelent meg. Utóbbi súlyosan antiszemita szövegek szerzőjeként is közismert és a nyilas mozgalom vezetői rendszeresen rá hivatkoztak, mint a „hungarizmus” ősforrására, ráadásul Prohászka az antiszemita szövegeit akkor is publikálta, amikor az antiszemitizmus az állami ideológia része volt. Hozzájuk képest Ságvári „bűnei” kimerülnek abban, hogy egy olyan politikai formációban találta meg szellemi otthonát, amivel egy demokrata nem azonosulhat.

Vannak példák arra, amikor közszereplők problematikus múltjuk ellenére konszenzuálissá válnak. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy hibáik többé-kevésbé közismertek és azt mérvadó politikai erők nem próbálják meg takargatni, szemben az előbbi bekezdésben említett személyekkel, akikről mindmáig elmaradt a tisztázó politikai kibeszélés. Az elsőnek említett csoportba tartozik Nagy Imre vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre és azt hiszem, Ságvári Endre is. Mindegyikük összetett személyiség, fekete-fehér kategóriákkal nem jellemezhető. Közös bennük, hogy különböző tartalmú, de egyaránt vállalhatatlan politikai nézeteket képviseltek. Közös bennük azonban az is, hogy mindezt nem haszonlesésből tették, hanem azt hitték, hogy ezzel hazájukat szolgálják. Ez persze önmagában még nem ment fel senkit sem. Az azonban, hogy amikor kellett, akkor ellenzékben, a siker esélye nélkül is képviselték eszméiket és ezért a halált is vállalták, meglehetősen nyomós érv amellett, hogy személyük megmaradjon a társadalom emlékezetében.

Ma nem az a kérdés, hogy Ságváriról kell-e újonnan elnevezni egy iskolát (ezt nem tartanám jó ötletnek, de így fel sem merült), hanem az, hogy egy bejáratott és az érintettek számára megszokott elnevezést központi és korántsem konszenzuális irányelvek mentén, egy neonáci párt javaslata alapján megváltoztassanak. Ez az érintettekkel szemben méltánytalan és emlékezetpolitikailag tendenciózus eljárás. Nem gondoltam ezt végig, amikor egy interjúban azt nyilatkoztam, hogy az elnevezést meg kellene változtatni. A kérdésben kialakult vita segített abban, hogy újragondoljam álláspontomat.