- Dőlések a fejben
“Ami eldől, nem áll.” –Tandori Dezső
“Minden fejben dől el. Kivéve az összecsukott vasalódeszkát, mert az a szobában dől el." – Hartay Csaba
“És amikor a hídviták már minden elnyűtt idegszálát a végsőkig feszítették, lecsapott a mennykő a nem várt irányból is.” – Széchenyi István
1.
Kifordulnak önmagukból a fogalmaink, az emberek is, talán van összefüggés, egyik nincs a másik nélkül, noha az indulat fogalmai nehezen körülírhatóak, alig artikuláltak, üvölt bennük az értelmetlenség. Török előre a saját fejemben, utazó vagyok, nekimegyek kifejezéseknek, megnézem, mit takarnak, semmit, mást, nem értem, más is nekimegy, egymásnak feszülünk, már nincs párbeszéd régen, dőlnek a szavak, a szimbólumok, a szobrok, egymás torkára térdepelünk. A pusztítás jelszavai az égre törnek, de az ég nem ilyen igékre vágyik. Megy a tisztogatás, de a tisztogatásba mindig benne van valami embertelen, valami gépies, valami indulatvezérelt. Ha elkezdődik, a vége sosem lesz tiszta lap. Gyűlölet marad a nyomában, gyász. Lendület az újabb pusztító tisztogatásrohamhoz.
2.
Nekitántorodok az ajtónak. Anya feje a félhomályban nem emberi, agyagarca van és nincs szeme! Anya zombi, tekintete helyén zöld, álló örvény, grimaszolna, földindulás, kis repedések, te jó ég, anya feje széttörik mindjárt. Kis csattanás, ez az éjjelilámpa, leesnek az uborkakarikák anya fejéről, még kábán néz. Megszólalna, arca szétpereg. A rohadt életbe, tör elő a láva a megnyílt felszín alól, öt percem nincs ebben a hülye családban.