A gazdasági átmenet kérdőjelei a rendszerváltás idején – Drótvágó sorozat, 3. rész

A politikai rendszer megváltoztatásához hat hónapra, a gazdasági rendszeréhez hat évre, a társadaloméhoz 60 évre van szükség – idézgetik Magyarországon kutatók, tanárok, politikai elemzők Ralf Dahrendorf 1990-ben tett prognózisát a kelet-közép-európai rendszerváltásról. Sajnos szinte mindig rosszul. A brit-német társadalomtudós valójában azt mondta, hogy a demokrácia meggyökeresedéséhez hosszú időre és sok szerencsére van szükség: többek között arra, hogy „a gazdasági reformok életszínvonalat kedvezően érintő hatásai általánosan érzékelhetők legyenek”. Erre, és nem a gazdaság átalakítására lett volna szerinte szükség legalább hat évre. Dahrendorf azt sem mondta, hogy ez az általános pozitív hatás biztosan érzékelhető is lesz, hanem csupán azt, hogy a demokratikus átalakulás sikeréhez – más tényezők mellett – erre is szükség lenne.

• 6 évvel ’89 után, mélyebben, mint valaha

Ha a gazdasági rendszerváltást 1989-re tesszük – valóban ebben az évben fogadták el a privatizációt elindító átalakulási törvényt, ekkor tették lehetővé a korlátlan ingatlanvásárlást, ekkor indult el az értékpapír-kereskedés a tőzsdén – akkor hat évvel később csak igen kevesen érzékelték a gazdasági reformok pozitív hatását. Sőt, 1995 éppenséggel a korábbi éveknél is súlyosabb válságidőszak volt. A legendás Bokros-csomag éve volt ez, amikor a kevesebb, mint egy éve kormányzó szocialista-szabaddemokrata kabinet az ország fizetésképtelenségének elkerülése érdekében a lakosságnak jelentős életszínvonal-esést hozó reformokat vezetett be. Egyebek között csökkent a bérek és a nyugdíjak reálértéke, szűkült a gyermekgondozási segélyre, családi pótlékra jogosultak köre. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy a magyar gazdaság ezt követően hosszú éveken át erőteljes növekedési pályára állt.)

De vajon szükségszerű volt-e, hogy az első hat év nem hozott érzékelhető fellendülést a lakosságnak és újabb megszorításra került sor? Úgy tűnik, igen.

• Tervgazdaságról melegváltás piacgazdaságra – nem éppen

A magyar gazdaság látszólag remek helyzetből startolt a kelet-közép-európai országok mezőnyében. A régió előtt álló feladat – a tervgazdaság piacgazdasággá alakítása – sok tekintetben páratlan volt: az állami tulajdont magánosítani kellett, és a piaci koordinációnak kellett felváltania a tervutasítások rendszerét, a vállalatoknak pedig egy csapásra készen kellett állniuk arra, hogy az általuk termelt javak a nemzetközi versenyben mérettessenek meg. A feladat hasonló volt, de a magát szocialistának nevező országok zömével ellentétben a magyar gazdaságnak volt némi tapasztalata a piaccal, sőt a magángazdasággal is.

Az 1968-as magyar új gazdasági mechanizmus a piaci logika irányába tett egyik legjelentősebb reformkísérlet volt a szocialista „táborban”. A legfőbb cél az volt, hogy a vállalatok ne egy központi terv szolgai végrehajtói legyenek, hanem érdekeltté váljanak a vásárlói igények kielégítésében, például úgy, hogy beleszólhatnak a termékpaletta kialakításába és az árak meghatározásába, és nyereségük egy részét a dolgozóik bérének kiegészítésére fordíthassák. Az 1980-as évek közepétől, az új szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov által 1987-ben meghirdetett „peresztrojkának” (átépítés) köszönhetően a gazdasági rendszer megreformálásával kapcsolatos gondolkodás, a decentralizáció, a magánvállalkozások engedélyezése Magyarországon is új lendületet kapott.

• A látszat csalt

A rendszerváltás hajnalán úgy tűnhetett, hogy az ország remek esélyekkel indul a gyors és sikeres piacgazdasági átalakulásra. Csakhogy a helyzet valójában kevéssé volt rózsás. Hogy mennyire nem volt az, arról drámai bejelentés hangzott el a magyar parlamentben 1989. november 21-én: ekkor közölte Németh Miklós kormányfő, hogy az államadósság lényegesen magasabb a korábban nyilvánosságra hozott, és a Nemzetközi Valutaalapnak is megküldött adatoknál, és az év végére meghaladhatja a 20 milliárd dollárt. Lényegében ez az irdatlan eladósodás volt az ára annak, hogy a gazdasági problémák ellenére az 1980-as években a magyar életszínvonal úgy-ahogy tartható volt.

A Drótvágó sorozat 3. filmje (az előző részek itt találhatók):

Egy másik probléma a keleti piacok összeomlása volt. Máig tartja magát az a vélekedés, hogy a választás után hatalomra került Antall-kormány túl hamar lemondott a keleti piacokról és számos magyar sikercég összeomlását okozva a nyugati orientációt erőltette. Ám sokatmondó az, hogy ezt a vádat az akkori ellenzékiek, például a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) gazdasági szakembere, Soós Károly Attila sem osztja. Mint az EUrologusnak elmondta, a rendszerváltás hajnalán rettenetesen rossznak látta a magyar gazdaság helyzetét, az adósságállományon kívül többek között a szovjet felvevőpiac összeomlása miatt: „Többek közt hatalmas mennyiségű autóbuszt exportáltunk a Szovjetunióba, és nyilvánvaló volt, hogy ezt az exportot nem fogjuk tudni fenntartani, minőségi okok miatt is, meg azért is, mert csak hitelbe lehetne őket kiszállítani.”

• A ’68 utáni reformidőszak: verseny helyett ügyeskedés

Bod Péter Ákos, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) vezette kormány gazdasági és kereskedelmi minisztere, majd 1994-ig a Magyar Nemzeti Bank elnöke – a közgazdász-társadalom jelentős részével szembemenve – úgy véli, még az sem biztos, hogy az 1968-at követő, direkt tervutasításos gazdaságot enyhítő reformidőszak hosszabb távon használt Magyarországnak. Ő úgy vélte és ma is úgy véli, hogy a „tervgazdaságba épített piacgazdaság” – vagy ahogyan akkortájt jellemezték: „sem terv, sem piac” rendszer – valójában fából vaskarika. Hiába vált tömegjelenséggé a „maszekolás”, hiába jöttek létre a kisvállalkozások engedélyezésével a „sufnigazdaságok”, vagyis a nagy vállalatok hátsó udvarán működő gazdasági munkaközösségek, gmk-k, vgmk-k. Az így létrejövő új vállalkozói réteg az ügyeskedést tanulta meg és nem a versenyt. A közgazdász szerint a kádári rendszeren belüli proto-piacgazdaság túlélése és kulturális hagyománya máig visszahúzza az országot.

• A politikai kérdések elvitték a show-t a gazdaságpolitika elől

Meglepő, hogy 1989-ben a gazdasági kérdések milyen kis súllyal szerepeltek az állampárt és az ellenzék tárgyalásain, ahhoz képest, hogy az állami tulajdonláson, tervutasításokon, keleti (KGST) külkapcsolatokon alapuló rendszer lebontása milyen hatalmas feladat volt. Az 1989 nyarán kezdődött Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokat a politikai átmenet kérdései dominálták, sőt talán az is elmondható, hogy a gazdasági ügyekről inkább úgy tessék-lássék, a lakosságnak küldött jelzésként foglalkoztak. Legalábbis Soós Károly Attila úgy emlékszik, hogy a gazdasági bizottságok részben azért alakultak, mert „volt egy nyomás a nép részéről, hogy ezek ott csak a hatalomról tárgyalnak, és a nép torkát szorongató problémákról nem”. Így aztán alakult egy vállalati ügyeket, privatizációt tárgyaló mikroökonómiai és a nemzetgazdaság egészét érintő kérdéseket tárgyaló makroökonómiai kerekasztal.

Az 1989-es tárgyalásos forradalom - Drótvágó sorozat, 2. rész

Magyarország a keleti blokk országainak az élen indult a szabadság határainak felderítésére, és sajátos utat járt be az átalakulás során. A szovjet típusú rendszer hazai ellenzéke már évekkel a szabad választások meghirdetése előtt rivalizáló csoportokra szakadt, és ez éppúgy ősforrása lehet a demokrácia későbbi, fokozatos leépülésének, mint az, hogy a sajátos tárgyalásos jelleget öltő rendszer-átalakításból a társadalom zöme kimaradt.

Soós Károly Attila némi öniróniával emlékszik arra, hogy az általa vezetett makroökonómiai kerekasztal milyen súlytalan volt: „Abszolút érdektelen volt, azt hiszem. A gazdasági ügyekről csak mi, közgazdászok gondolkoztunk, a politikával foglalkozók nem”. Ez egyébként szerinte később is így volt az SZDSZ-ben, például a választások idején is „mi Tardos Marcival meg a Bauer Tamással megvitattuk a kérdéseket”. A többieket, az SZDSZ vezetőit nem nagyon érdekelték, amit a szakértők mondanak:

„A gazdaság erősen politikai kérdés, ti arra nem figyeltek eléggé. Majd meglátjuk, hogy kormányra kerülve mit fogunk csinálni – ha egyáltalán nyerünk”.

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon a kormányoldalon és ellenzékben ülő gazdasági szakértők amúgy régről ismerték egymást. „Úgy éreztem ott a parlamentben – meséli Szalai Erzsébet szociológus, aki a Liga Szakszervezet képviselőjeként vett részt a kerekasztal-tárgyalásokon –, hogy itt ugyanazok vitatkoznak egymással, mint korábban a 80-as években, csak különböző sapkákat tettek a fejükre”.

Ezt az értelmezést megerősíti Bod Péter Ákos egyik kedves sztorija az akkori világról: „Jövök ki az Országos Tervhivatal épületéből, hogy átmenjek a nem túl messze levő parlamentbe, és összeütközöm az ajtóban két kollégával, ők is táskával a kezükben. Hova-hova? Megyek a parlamentbe – mondja az egyik. Aztán a másik is. Kiderült, hogy bár nem tudtunk róla, mindhárman ugyanarra a megbeszélésre mentünk, csak más-más oldal képviseletében.”