Az 1989-es tárgyalásos forradalom – Drótvágó sorozat, 2. rész

1989 végpont és kezdőpont Kelet-Közép-Európában: egy sor politikai, gazdasági, társadalmi folyamat mérföldköve. Elbukott egy ideológia: a kommunizmus. Összeomlott egy hatalomforma: a szovjet típusú rendszer. Csődbe ment egy gazdasági rendszer: a tervgazdaság. Halálos sebet kapott egy világbirodalom: a Szovjetunió. Leomlott a világrendszereket elválasztó vasfüggöny. Másfelől nézve jelentős győzelmet aratott a nyugati világ több terméke: a liberális demokrácia, a piacgazdaság, a kapitalizmus. Kelet-Közép-Európa nemzetei függetlenítették magukat Moszkvától, és megkezdődött Európa újraegyesülése. Magyarország – akárcsak mostanában, amikor a folyamatok épp az ellenkező irányba tartanak – a változások élén járt.

Nem nagyon fordul elő, hogy magyarországi eseményről szól a nagy presztízsű brit The Economist hetilap vezércikke, de 1988. május végén épp ez volt a helyzet.  It’s Hungary Again (Magyarország, újra) – csak ennyi állt az újság címlapján egy barnásra megfakult 1956-os fényképpel, amin egy, a korabeli felvételekről jó ismert ZIL teherautó volt látható fegyveres forradalmárokkal megrakva.

A változás, amiről a cikk beszámolt, annyi volt, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) éléről elmozdították (pártelnökké tették) Kádár Jánost. A kommunista vezér „felfelé buktatása” persze nem volt kis jelentőségű ügy, hiszen 1956-tól pártfőtitkárként a magyar történelemben egy egész korszakot fémjelzett. Az Economist munkatársainak szimata utólag is helyesnek bizonyult, amikor leírták, „Magyarország előtt most itt a lehetőség, hogy felderítse a szabadság határait a Gorbacsov-birodalomban”. A vezércsere valóban forradalmi változásokat indított el, és Magyarország valóban élen járt vele a régióban.

• Fokozatos átmenet rükvercben

Ahogyan kialakult a kommunizmus, úgy is lett vége Magyarországon: fokozatos átmenettel, lépésről lépésre. 1988 még ellenzékiek sorát tartóztatták le a március 15-i tömegdemonstrációvá alakuló megemlékezés előtt; egy évvel később már a hatalom által háborítatlanul, 100 ezres tömeg előtt olvasta fel Cserhalmi György színművész a televízió Szabadság téri székháza előtt a szabad független, demokratikus Magyarország megteremtésének 12 pontos programját; újabb egy év múlva pedig már párttá alakulva készültek a korábbi „alternatív szervezetek” a szabad választásokra.

„Fontos sajátossága a magyar átmenetnek, hogy itt nem az államszocializmus összeomlása, hanem a felbomlása következett be” – írja Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című monográfiájának epilógusában a történész Ripp Zoltán. A vezetés és az ellenzék konfrontációja Magyarországon sajátos mintát követett. A hatalom nem fojtotta vérbe a társadalmi mozgalmat, mint Kínában. Nem is kapitulált a mozgalom előtt, mint az egyre erősödő demonstrációk hatására az NDK-ban vagy Csehszlovákiában. De nem is jött létre olyan kompromisszum, mint Lengyelországban, ahol az ellenzéki Szolidaritás szakszervezet hozzájárult, hogy a választás előfeltételeként a Lengyel Munkáspárt megtarthassa magának a parlamenti helyek egyharmadát. Ahogyan azt Bruszt László és David Stark az 1990-es években írt tanulmányában írta: Magyarországon az „ellenzék és az uralkodó elit interakciós stratégiái nyílt és szabad választási küzdelemhez vezettek”.

• ’56 társadalmi tapasztalta: a magánélet felé fordulás

Egy másik sajátsága, hogy a „tárgyalásos” avagy „alkotmányos forradalomnak” is nevezett átmenet – például Lengyelországgal ellentétben – kevéssé mozgatta meg az egész társadalmat. 1956-ban – magyarázza ennek okát a politikatudományt oktató Bozóki András – Magyarországon is megvolt az a társalmi összefogás, mint ami a lengyel Szolidaritás mozgalmat jellemezte. Csakhogy a magyar forradalmat brutálisan leverték, 200 ezer ember nyugatra távozott, több mint tízezer ember meghalt. A tanulság – összegzi – az lett, hogy ne politizáljunk, hanem inkább forduljunk a magánélet felé. „Békekötés jött létre a hatvanas években. Ez akkor jó volt évtizedekig, utána viszont rossz lett, mert az emberekből kiveszett az a tartás, hogy a közügyekért kiálljanak, hogy a közügyekért tiltakozzanak, harcoljanak, kollektív ügyekért fellépjenek. Mindenki csak a maga előnyét, csak a maga esélyeit próbálta mérlegelni, és aszerint cselekedett.” Igaz, 1989. március 15-én százezren vettek részt az ellenzékiek közös tüntetésen. Csakhogy Ripp Zoltán könyve szerint ugyanezen a napon „az ajándék munkaszüneti napot kihasználva, az ünnepi rendezvények összlétszámát jóval meghaladó tömeg zúdult át az osztrák határon” Bécs felé, vélhetően az ekkortájt tetőző, Bécset elárasztó bevásárló-turizmus keretében.

• Nem volt magyar Václav Havel

Az átmenet fokozatossága és tárgyalásos jellege mellett az ellenzéki csoportok töredezettsége is magyar jellegzetesség – Magyarországon az átmenetnek nem volt olyan országosan, sőt nemzetközileg is ismert figurája, mint Lengyelországban Lech Wałęsa vagy Csehszlovákiában Václav Havel. Ez részben megint a Kádár-rendszer manipulatív hatása, mert – magyarázta azt EUrológusnak Bozóki – a Kádár-rendszer hatékonyan szigetelte el az ellenzékieket a szélesebb rétegektől, és nagyon vigyázott arra is, nehogy valamelyikükből mártírt csináljon. Az ellenzék nem csak sokarcú volt, de megosztott is. Lengyelországban csak a Szolidaritás hatalomra jutása után jött létre a politikai pluralizmus, Magyarországon viszont előbb volt többpártrendszer, és csak aztán lett demokrácia – hangsúlyozta, hozzátéve: „Már 1987-ben megvolt a népiesnek és urbánusnak nevezett két tábor, az MDF és az SZDSZ előzményeként, és ezek a csoportok szembefordultak és rivalizáltak egymással, pedig még a régi rendszer állt fenn.”

• Demokrácia előtt többpártrendszer

A két csoport közül az egyik különbség az volt, hogy a magát sokáig „sem kormánypárt, sem ellenzékként” definiáló MDF, vagyis a Magyar Demokrata Fórum 1989-ben nem tartotta volna az ördögtől valónak, hogy a békés átmenet biztosítása érdekében a reformkommunista Pozsgay Imre legyen a létrejövő új demokratikus Magyarország köztársasági elnöke. Az SZDSZ, vagyis a Szabad Demokraták Szövetsége azonban erről hallani sem akart, vezetői úgy vélték, hogy a hatalommegosztásról semmilyen kompromisszumot nem kell kötni az MSZMP-vel. Náluk sem volt ez mindig így. A Beszélő című (titokban terjesztett) szamizdat folyóirat programjavaslataként 1987 júniusában megjelent Társadalmi Szerződés – miközben kimondta, hogy „Kádárnak mennie kell” – még nem zárta ki egy ilyesféle megegyezést a kommunista párttal. A szerzők: Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia úgy gondolták, hogy az 1867-es kiegyezéshez hasonlóan a világpolitikai realitásokat tükröző megoldásra van szükség.

A kérdés, hogy vajon kell-e előnyöket biztosítani a majdani szabad választások alkalmával az uralkodó pártnak, 1989 elején újra előjött az immár párttá alakult Szabad Demokraták Szövetsége Országos Tanácsának egy ülésén. A Társadalmi Szerződés egykori három szerzője közül csak Kőszeg Ferenc volt jelen, ő így emlékszik az ülés e pontjára: „Magyar Bálint megkérdezte tőlem, mit gondolok, ezekből a kedvezményekből, amelyeket a Társadalmi szerződés ígér az állampártnak, mit kell megtartani. Kicsit váratlanul ért a kérdés, de muszáj volt azonnal válaszolnom, úgyhogy egy fél percet gondolkoztam talán, és azt mondtam: Semmit! Már túl vagyunk azon, hogy úgy kelljen belemenni a tárgyalásokba, hogy eleve valamilyen kedvezményeket biztosítunk az uralkodó pártnak. Majd döntse el a választás, hogy mennyi hatalom marad a kezükben. ”Az ellenzéki erők sokszínűsége korai konfliktusokat jelentett, ez pedig ahhoz vezetett, hogy a politikai haszonszerzés vádja az átalakulás szereplői közül jóformán senkit sem került el.

• Nagy Imre újratemetése: az egész társadalom ügye

A demokratikus átmenet talán legerősebb szimbóluma a Nagy Imre per áldozatainak újratemetési szertartása volt a Hősök terén 1989. június 16-án. A szónoklatok közül kiemelkedett a Fiatal Demokraták Szövetségét képviselő Orbán Viktoré, ő többek között olyan kormány megválasztásának szükségességéről beszélt, „amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről”. Sokan úgy érezték, és vannak, akik máig úgy vélik, hogy a beszéd csak arra szolgált, hogy az akkor még alig ismert pártot, illetve annak egy vezetőjét megismerje az ország. Ennek áraként – szól a vád – a fellépés vakmerő és kockázatos volt, mert felingerelhette volna Moszkvát, miközben felesleges is volt, hiszen a szovjet csapatok kivonásáról akkoriban már folytak a tárgyalások.

Bozóki András, aki ma a Közép-európai Egyetem (CEU) oktatója, akkoriban pedig a Fidesz egyik alapítójaként hallgatta a beszédet, azt ma is jónak gondolja, és nem ért egyet a fanyalgókkal: „Miközben tényszerűen nyilvánvalóan igaz, hogy a csapatkivonások amúgy is bekövetkeztek volna, és az erre vonatkozó tárgyalás már a színfalak mögött zajlott, azért ne felejtsük el, hogy kétszázezer ember volt jelen a Hősök terén – magyarázza a korabeli hangulathoz hasonló lelkesedéssel az EUrológusnak. – A televízió élőben adta a beszédeket, Nagy Imre újratemetését, tehát több millió ember élesben-élőben ekkor értesülhetett talán először arról, hogy mi is zajlik az országban.” Bozóki a kockázatot sem gondolta és gondolja nagynak, hiszen tudható volt, hogy Gorbacsov nem akar beavatkozni. Ugyanakkor fontos volt tudatosítani, amit az egykori 56-osok nem ismertek föl, hogy

31 évvel a Nagy Imre kivégzése után az újratemetés nem csak a család ügye, nem csak a barátoknak az ügye, nem csak az 56-osoknak az ügye, hanem az egész magyar társadalomnak az ügye, a következő generációknak is az ügye, és a demokráciának az ügye.

Szerinte nem lett volna tehát helyes, ha a szovjet csapatok kivonása „egy suttyomban elsimított dolog” lett volna. „Ez az igazi antitézise 56-nak, amelyik Nagy Imre felakasztásához vezetett. Hogyha rehabilitáljuk Nagy Imrét, akkor rehabilitálni kell az 56-os tetteit is, azt, hogy kilépett a Varsói Szerződésből, és demokráciát, szabad választásokat akart. Ez pedig egy politikai üzenet. Tehát a temetés nem egy szűk körű ügy, hanem a rendszernek a temetése. A Kádár-rendszernek a temetése, és Nagy Imre 56-os szerepvállalásának a politikai rehabilitálása.”

• „Marad-e kvázi kommunista enklávé?”

Az úgynevezett „négyigenes” népszavazás kapcsán viszont elsősorban az SZDSZ-t érte a vád, hogy trükközéssel érte el a népszerűségét jócskán megemelő sikert. A népszavazás kiírásával az SZDSZ és az akkor még sokak számára annak liberális kistestvérének tűnő Fidesz leginkább azt szerette volna megakadályozni, hogy a szocialisták jelöltje, az országosan ismert és reformerként népszerű Pozsgay Imre legyen az új demokratikus Magyarország államfője. Ez igen valószínűnek látszott, ha a köztársasági elnököt a nép választja, főképp, ha a választásra még az országgyűlési választások előtt sor kerül.

Nem kizárólag Pozsgay személyéről volt szó, hanem arról, hogy maradjon-e az államvezetésben egy ilyen kvázi kommunista enklávé, amit Pozsgay elnöksége jelentett volna

– hangsúlyozza ma is Kőszeg Ferenc. A simlizés vádja annak szól, hogy a népszavazáson a köztársasági elnök megválasztásáról szóló kérdés mellé három másik is került, méghozzá olyanok, amelyekben 90 százalékot meghaladó volt az egyetértés: hogy oszlassák fel a Munkásőrséget és a munkahelyi pártszervezeteket, a kommunista párt pedig számoljon el a vagyonával.

Az idén elhunyt Oplatka András, a svájci Neue Zürcher Zeitung újságírója is azok közé tartozott, akik problematikusnak tartják az SZDSZ eljárását. Mint a Drótvágó-cikksorozathoz az EUrológusnak korábban adott interjúban elmondta, szerinte a négyigenes szavazás Svájcban például nem lett volna legitim, egyrészt mert a négy kérdést összekapcsolták, másrészt mert közülük három a népszavazás idejére már érvényét vesztette. „A Munkásőrséget leszerelni? Megtörtént. A pártvagyont visszaadni? Megtörtént. Munkahelyeken a pártszervezeteket betiltani? Megtörtént. A fő kérdés az államelnöknek a kérdése volt. – hangsúlyozta Oplatka. – Az, hogy az SZDSZ akkor nem fogadta el Pozsgay Imrét, aki pedig nagyon sokat tett a 80-as években a reformokért és az ország kiszabadításáért, nekem nem volt szimpatikus és később se vált azzá”.

Az újságírónak „nem illett össze”, hogy az SZDSZ 1990-ben nem fogadta el Pozsgayt, annak kommunista múltja miatt, 1994-ben viszont már nem volt ellenére, hogy belépjen a Horn Gyula által vezetett kormányba.

• A népszavazás jelentőségének csökkentése

Kőszeg Ferenc egyébként elismeri, hogy „alaposan megfontolt politikai számítás” állt a népszavazási kérdések összeállítása mögött, és ebben szerepet kapott az is, hogy a Munkásőrség, a pártvagyon, illetve a munkahelyi pártszervezetek ügyében a társadalom túlnyomó többsége egyetértett. Mégsem gondolja, hogy simlizés lett volna a kérdések – sokak által „árukapcsolásként” emlegetett – csokorba gyűjtése. Ezek voltak ugyanis azok a kérdések, amelyeket a kerekasztal-tárgyalásokon nem sikerült rendezni, és amelyek a népszavazási kezdeményezés idején sem voltak még lefutottak.

Amikor a népszavazást meghirdette az SZDSZ, akkor valami csodálatos módon pillanatok alatt kiderült, hogy a Munkásőrséget fel lehet oszlatni,

lehet egy ígéretet tenni (ami egyébként soha nem történt meg), hogy elszámolnak a pártvagyonnal, hogy a munkahelyi pártbizottságok megszűnnek… Az állampárt és a hatalom birtokosai mindent megtettek, hogy csökkentsék a népszavazásnak a jelentőségét és a súlyát” – vélekedik Kőszeg Ferenc.

Valódi csalást szerinte legfeljebb a kommunisták követhettek volna el, mint ahogyan szerinte 1985-ben „még egy gesztust sem tettek azért, hogy úgy tegyenek, mintha nem csalnának”. Csakhogy – meséli – 1989 őszén ezt már nem merték megtenni. A népszavazás után Kőszegnek egy informatikus, aki az eredményeket összegző központban dolgozott, elárulta, hogy felmerült a rendkívül szoros végeredmény manipulálása, ezt azonban mégsem merték megtenni, mert elhitték a saját legendájukat, hogy az SZDSZ és a Fidesz beépült a pártállami titkosszolgálatokba.

De az MDF sem kerülte el a körkörös vádaskodást. Akit nem taszított az eredetileg meghirdetett „se nem ellenzék, se nem kormánypárt”, illetve a reformkommunista Pozsgayval való „összejátszás” langyossága, amit néhány hónappal később a némi radikalizmusról tanúskodó „tavaszi nagytakarítás”, illetve „tovarisi konyec” feliratú plakátok követtek, annak esetleg az SZDSZ-szel a választások után megkötött „paktum” tehette be a kaput.

• Antall József legügyesebb politikai húzása