Csillagporos emlékek, bűnök és vétkek Woody Allen új önéletrajzában

A néző ugyanarra vágyik, mint a filmrendező: megszabadulni a kinti élettől. Ellazulni, pattogatott kukoricát rágni, átkarolni a másikat, utazni egy közkedvelt álomban. A moziban még senki sem esett le Woody Allen varázsszőnyegéről, keserű és hibátlanul pesszimista önéletrajza olvasóinak azonban jó erősen meg kell kapaszkodniuk legendás fekete keretes szemüvegébe, ha nem akarnak kiesni a tündérmeséből.

A december elsején 85 éves szerző, rendező, író, klarinétjátékos – és most már botrányhős is – mindenki előtt ismert azzal, hogy az okoseszközök és a buta szerkezetek ellensége. Nincs számítógépe, saját maga a szövegszerkesztője, a tévé távirányítóján a felesége színes ragacsokkal jelöli a kívánatos csatornákat. Nem küld és nem fogad e-mailt, még soha nem indított be egy 40 fokos kímélő mosást.

Woody Allen 2016-ban, Cannes-ban /// Nem akar olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadja tagjának

AFP / Valery Hache

A nagyapja a múlt században benne volt a világháborúban, kiúszott egy lángoló naszádból, az apja is jó harcos volt, plusz a Dodgers labdaszedője. Woody, a brooklyni suhanc, akkor még Allen Stewart Konigsbergként, a családi hagyomány megtörésének tervével és egy talicskányi lelettel érkezett a sorozóbizottság elé. Orvosoktól, neurotikusoktól, taxisofőröktől papírja volt jól fejlett lúdtalpról, mélyasztmáról, előrehaladott sérvről, hibátlan gerincferdülésről, egy-két elmebetegségről,

de csak akkor kapta meg a „háborúban alkalmatlan, békében túsznak jó” minősítést, amikor az orvos meglátta a lerágott körmeit.

Csoda, hogy egy ilyen ember még él, és nem is valahol a Plútón, ahol ki tudja, milyen csúszómászók várják, hanem a manhattani lakásában. Végre, sóhajtanak fel tántoríthatatlan rajongói, akik arról ismerhetők fel, hogy hazafelé sétálva a barna élelmiszeres zacskóhoz desszertként a The New York Timest szorongatják. Szégyen, harsogja az ellenoldal, amelynek tagjai soha nem bírták a kis kuncogások pásztorát, a parkolással kapcsolatos viccek mesterét, a teóriák és apró megfigyelések filozofikus bajnokát.

A parkolási jelenet az 1971-es Banánköztársaság című filmből:

A filmjei főcímeinek látványát idézi a kemény kötésű, tekintélyes méretű Apropó nélkül borítója: fekete alapon fehér betűk, kis szürke pont a szerző neve és a cím után, mintha a fekete-fehér valami egyszerűségre, tisztaságra utalna. A hátsó borítón hatalmas fotelban a szerző látható, a képet egykori kedvese, Diane Keaton, az Annie Hall és még sok más filmjének karaktere készítette. A könyv megjelentetése jó 15 évvel ezelőtt is szóba került. Akkoriban a tekintélyes Penguin Books alkudozott a szerzővel, de ugrott a több millió dolláros üzlet.