Működnek a teraszok.
Megy egy ember a zöldbeborult fák alatt, kezében kis műanyag-szék, a másikban kisasztal, kis pohár. Olykor lecsapja bútorait, leül, maszkját a földhöz vágja. Terasz vagyok, kiabálja, működő terasz, és nyerítve káromkodik. Aztán felpattan, maszkját fölhúzza, elsétál a következő sarokig.
Szélcibálta napok jönnek és mennek el sebesen, hideg, felhőkkel derékbős ég, cvíder alig-eső, sok munka, olvasás, írás, Rabóczky Judit Rita szobrász fantasztikus kiállítása a Godot-ban, pár zoom-beszélgetés néhány találkozó barátokkal, immár személyesen. Ilyesmi volt a hét, a mentális posztkovid szórt tüneteivel, kifelé menet a harmadik hullámból, de hogy mibe, hová és mikor, arra nincsenek válaszok.
Végeérhetetlenül folyik a magabiztosan szeppent találgatás, hogy melyik vakcina mihez képest mit tud, hány hét után mennyi antitestet termel, folyik a nemzeti totó a tavaszi ködben, hogy mennyi védett a mennyi beoltott. Mi annyi a mennyekben.
Az áldozatok száma végre megfeleződik, az időséskrónikus mellé felzárkózik a covidérintettségű halott formula. A vezér, még múlt pénteken, a felnőtt nép közé vetett egy maréknyi Pfizert avval, hogy erre regisztrálhattok, de aztán coki legyen egy darabig.