Tízezer éve ugyanaz a kérdés: esztéták, alkotók, befogadók zengik harsány kórusban: kinek kell művészet egy mind pörgősebb világban, ugyan kinek? És lehet-e újat mondani, amikor a képtárak és könyvtárak penészes kriptaként őrzik a művek százezreit, és a műpiacok, aukciós házak, könyváruházak zsibvásárától zsong a fejünk? Kell-e újat mondani, hiszen a legnagyobb brandek fel vannak építve, a művészet kis halai pedig egymás torkát harapják el a hatalmas akváriumban.
Hogy mire is jó a művészet? Első körben a válasz mindenképp: arra, hogy LEGYEN. Ugye, a Mount Everestet is azért mászták meg, mert „ott volt”, ahogy egyik első meghódítója fogalmazott. Avagy Kemény István definíciója szerint az alkotó célja a lúdbőr a befogadó karján. Az a bizonyos borzongás… Lelki csiki. Vagy csiki-csuki. De a számlagáz ettől nem lesz kisebb, és a csekkek összege sem.
Mire jók Theo Jansen holland építész mobil szobrai, ezek a fából faragott, ezerlábú, monumentális elefántcsordányi vagy repülőgépnyi mozgó lények? Megvalósításukhoz csúcstechnológia szükséges, hiszen pusztán szélenergia működteti őket, ám ez egyben korlátozza is aktivitásukat: csakis egyenletes talajon, állandó szélfúvás mellett közlekednek. A mester maga kiköltözött a tengerpartra, hogy minél több időt tölthessen maszek, művészi „állatkertje” közelében.
Elő az ősnaiv kérdéssel: jobb lett nekünk ettől?