Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Háborús agressziót szövetséges rendszerben lehet és kell kivédeni. Itt nincs „középen állunk”; „ez nem a mi háborúnk”, nincs összekacsintás és alkudozás az agresszorral, írja szerzőnk. Vélemény.
Háborúban lókupeckedni, háborún nyerészkedni keveseknek van gusztusuk, de akinek igen, az minden gátlását képes levedleni. Orbán Viktornak mindegy, mi zajlik, civilek elleni támadás, városrombolás, tömeggyilkosságok, háborús bűncselekmények. Ő az érdekei mentén kalkulál, vet számot. Számára minden más feláldozható az üzlet oltárán.
Kis ekhós szekerével büszkén grasszál Moszkva és Brüsszel között. Hűen követi mesterét, Putyint, aki az orosz elnökválasztás előtt gründolta össze ezt a többfelvonásos háborús tragédiát magának, hogy az elhúzódó kampánnyal a szavazóit fegyelmezze, urnához terelje.
Orbán is úgy csűrte-csavarta a háborúról szóló politikai mesét, hogy az attól rettegő választó benne lássa a nemzetmentőt.
A háború az nem háború, hanem „különleges katonai művelet”, tanultuk meg nagyon hamar újputyinul. Orbán Viktor iszkolt maga is kreálni valami putyinizmust. Így született a „háború- kontra békepártiak” felosztás, mintha létezne olyan galád, vérszomjas szörny, aki dróttal hátrakötözött kezű hullákat, hátba lőtt emberek tömegeit, megerőszakolt nők százait kívánja a szomszédjában, akinek a fegyverdörgéstől hangos közeli frontvonalak okoznak örömöt.
