„Akkor maga mit keres itt?” – portréinterjú Varga Zoltánné idősgondozóval, két olimpiai bajnok édesanyjával

HVG: Dénes a párizsi olimpia utáni, búcsúinterjújában azt mondta, kiskorában erőltették az uszodába. Valóban?

Varga Zoltánné: Ha már nekem nem sikerült eljutnom az élsportig, mindig épp csak bejutottam a döntőbe, a fiaimért mindent megtettem. A legidősebb, Zoltán eleinte csak akkor volt hajlandó edzésre menni, ha előtte rántott húst kapott. Dániel viszont olyan lelkes volt, hogy éjjel, álmában is fejest ugrott az ágyból. A kicsi, Dumi (Dénes) zabolátlan, megosztó személyiség volt, de szerették, mert mindig elsőnek ért a medence falához. Amikor a két kisebbet elvittem Faragó Tamáshoz vízilabdázni, Dumi kezdetben toporzékolt, nem akart edzésre járni. Olyan értelemben igen, erőltettem, hogy hiába bömbölt, vittem a középsővel együtt, aztán kedvet kapott, és jöttek is a kisebb sikerek.

HVG: Hogyan derült ki, hogy mindhárman kivételes tehetségek?

V. Z.: Daniról már kilencévesen látszott, idősebbnek is nézték, mert magas volt. Két méter három centiméteresre nőtt, 47-es a lába. Dumi azért is „a kicsi”, mert ő a legalacsonyabb közülük, csak 194 centis. Elsőként Zoli kezdett vízilabdázni, de hamar kiszállt, szabadságra vágyott, megszállta a zene. A másik kettő viszont kitartott.