A falu adja a másikat – Orbán lohol a vidéki szavazói után

„A városokat vidéken kellene felépíteni, mert ott jobb a levegő” – javasolta állítólag Henry Monnier francia karikaturista jó száz évvel ezelőtt. Bár nem annak szánta, hasonlóan tréfásra sikeredett Orbán Viktor kijelentése, amikor a Magyar falu program meghirdetésekor hét éve arról beszélt: „Már nem vagyunk messze attól, hogy azt tudjuk mondani, hogy ma egy magyar faluban ugyanolyan minőségű életet lehet élni, mint a fővárosban.”

Ha a választók emlékeznének a miniszterelnök korábbi kijelentésére, akkor a kormányzati kudarc nyilvános beismeréseként is értelmezhetnék, hogy Orbán az elmúlt héten – előbb a szokásos közrádiós nyilatkozatában, majd a hétvégi évértékelőjében – ismét olyan intézkedéseket ígért, amelyek nyomán most már tényleg valóságos Kánaán lesz újra vidéken, különösen a falvakban élni. Amely életformát szerinte a baloldal a „múlthoz sorol, holott az a jövő legvonzóbb életformája”. Ehhez persze hozzátartozik a közösségi ivászat hagyománya, amelynek ápolását a kormány most azzal igyekszik megtámogatni, hogy a kiskocsmák tulajdonosai 3 millió forint, lényegében szabad felhasználású forrást igényelhetnek.

Hogy mit gondolnak eközben a végeken, arról sokat elárulnak például azok a reakciók, amelyek azóta láttak napvilágot, hogy a kormány bejelentette az 5000 főnél kisebb településeken élő időseknek szóló ingatlanfelújítási pályázatát. Már az erre szánt költségvetési keret sem túl combos (90 milliárd forint), ám ahhoz képest talán még túl is méretezett, hogy a célcsoportba tartozó, kistelepüléseken élő nyugdíjasok jellemzően épp azok a vékonyabb pénztárcájú emberek, akik a maximálisan igényelhető összegből (3 millió forint) a mai építőanyag- és kivitelezési árak mellett nem is igazán álmodhatnak nagyot. Annál is inkább, mert még ezt a pénzt is meg kellene hitelezniük, az állam ugyanis csak a munkálatok elvégzése után, utólag fizet. Hogy kinek és mire lesz elég a kistelepüléseken élőknek szánt segítség, arról igazi önleleplező videót is közölt Orbán, amikor a minap – a térség országgyűlési képviselője, Vitályos Eszter társaságában – felkeresett egy láthatóan jó módban élő visegrádi házaspárt, s erről „Ági néni is él az otthonfelújítás lehetőségével” címmel tett közzé propagandaanyagot. 

A kommunikáció és a realitások közt tátongó hatalmas űrt mutatta az is, hogy nagyjából azzal egy időben, hogy a Várkert Bazárban a települések önvédelemhez fűződő jogainak megerősítéséről beszélt Orbán, a Hajdú-Bihar megyei Tégláson azért tüntettek, mert a fideszes polgármester választási kampányban tett ígéreteivel ellentétben egy társasháznak mondott épületet láthatóan vendégmunkásszállásként rendeztek be.

Pedig ez még csak a kezdet: ha teljesül a kormányfő szombaton meghirdetett „száz új gyárat!” elnevezésű programja, további munkáskezekre és munkásszállásokra lesz szükség. Ha viszont ez ellen egy falu népe lázadni merészel – mint teszik azt a Debrecen melletti Mikepércs falusias környezetének megóvásáért küzdő Mikepércsi Anyák –, könnyen megkaphatják a Szuverenitásvédelmi Hivataltól, hogy ők is Soros György által felbérelt ügynökök.

Bár a kormány azzal is kampányol, hogy a Versenyképes járások program keretében a „gazdag” településektől elcsaklizott 65 milliárd forintból olyan fejlesztések hajthatók végre, amelyek által „csökkennek a települések közötti egyenlőtlenségek”, áttörés ettől aligha várható. Legtöbbször még csak nem is feltétlenül szükséges valamifajta „nagypolitikai” érdek ahhoz, hogy a falvak fejlesztését szolgáló projektek félrecsússzanak. Ahogy azt Horzsa Gergely, a Hun-Ren kutatója Vidékfejlesztés és vándorlás című kutatásában 2022-ben bemutatta: az elmaradott térségekbe irányított fejlesztési pénzek csak kismértékben képesek csökkenteni az elvándorlást, sőt sokszor épp azzal ellenkező hatást váltanak ki.

Minél jobban megy a sora egy, még aktív korban lévő falusinak, annál nagyobb eséllyel lép tovább a következő szintre, s költözik el például a közeli városba.

Arra a nem csak Magyarországon megfigyelhető jelenségre pedig Kovách Imre mutatott rá A vidék az ezredfordulón című könyvében, hogy bármily nemes szándék húzódik is meg a vidék helyzetbe hozását segítő pályázatok mögött, azok sikeréhez sokszor olyan szaktudásra van szükség, amellyel jellemzően a városi értelmiség vagy a családi gazdaságokkal konkuráló, betelepülő nagyvállalkozók rendelkeznek.

Következésképp a fejlesztésekben sokszor éppenséggel nem a helyben élő csoportok igényei, érdekei lesznek a meghatározóak, nekik sokszor be kell érniük látványberuházásokkal – mint amilyenekre Hadházy Ákos hoz rendszeresen állatorvosi lónak számító példákat, legyen szó tízmilliókból felújított buszmegállóról, 40 centiméteres kilátóról, a polgármester családjának fialó szálláshelyek létesítéséről vagy a szimbólummá vált lombkoronasétányról.