Hernádi Judit: Azt tudom, hogy jövőre hová fogok szavazni, ha lehet még szavazni. Persze ez sem fix
„Humor nélkül az élő ember is szétporlad” – állítja a művésznő, aki a Belvárosi Színház két nem vidám témájú bemutatójában, a María Luisában és A legenda házában is megnevetteti a nézőket. A közéleti kabaré szerinte az irányítottsága miatt fonnyadt el, a Rádiókabaréban nem lehet kimondani azt a szót, hogy Orbán, meg azt sem, hogy Viktor.
Életkoruk előrehaladtával a színésznők aggódnak, hogy jut-e majd nekik elég szerep, mivel a drámaírók inkább a fiatalabb karakterekre figyelnek. Minek szól, hogy most márciusban legalább hússzor játszik? A személyiségének, vagy ezt a szabadúszó létforma is befolyásolja, amit színészként az országban elsőként választott 1986-ban?
Akárminek köszönhetem, örülök neki. Kicsit sok, de ne panaszkodjon az ember. A feladat soha nem tud pont annyi lenni, amennyi éppen kellene. A szabadúszásnak voltak hátrányai, ezeket leginkább negyvenéves korom körül érzékeltem, amikor sok mindent eljátszhattam volna, de a színházakban mindenütt volt egy velem egykorú valaki, akit ki kellett szolgálni szerepekkel. Engem akkor hívtak, ha nagy bevételt akartak, és jött egy vígjáték. Ez nem baj, mert értek hozzá. Azért akkor sem kerültek el a drámai és nehéz szerepek, de nem mondhatom, hogy a Csehov- vagy a Shakespeare-összest eljátszottam.
Nem hiányolja a társulatot? A saját öltözőt?
Nem szeretem a társulati létet. Senkinek sem venném el a kedvét tőle, sokaknak fontos, és szükségük van rá, hogy akolmelegben legyenek. Szerintem borzasztó valahová kötelességből letenni a voksot. Úgy gondolom, társulat akkor alakul ki, amikor valamire szövetkezünk. Szeretem, ha mindig nyitva van a kalitka ajtaja. Jó a kölcsönöltöző is, csak legyen benne minden, aminek lennie kell. Az Orlai Produkcióval az országban mindenfelé visszük a darabokat. Gyakran előfordul, hogy a színházteremre marha nagy pénzeket költenek ott. Most mindenki kitalálhatja, hogy hol van az itt, és hol van az ott, az meg nagy kérdőjel, hogy én mégis ott vagyok. De néha föllazul a világ. Gyakran előfordul, hogy a puccos színházterem mellett az öltözőben nincs tükör, vagy ha van, akkor világítás nincs.
A María Luisában címszerepet játszik. A darab egy idős nőről szól, és arról, hogy a függetlenséggel a magányt választjuk. Mi mindent tudott bevinni az alakításba a saját tapasztalatából?
Nem lehet mást játszani, mint amit az ember maga megélt vagy látott. Azt észrevettem, hogy amikor az ember öregszik, ha egyedül van is, benépesíti maga körül a világot. Gyakran beszélget saját magával, és egy idő után nem csak saját magával. Azok a bizonyos lépcsőházi gondolatok változnak egyszemélyes beszélgetésekké, és már ott vannak a konyhában is. Elgondolom, hogy ezt kellett volna mondanom neki, és már mondom is, elpróbálom, mintha ott volna az illető. És ezzel elérkeztünk a színdarabhoz, amelyben a magányos María Luisa képzelt férfiakkal társalog.
A legenda házában a rajongói elől harminc éve eltűnt színésznőt játszik. A darabból végül valamiféle me too történet bontakozik ki, és a másik főszereplő egy kalitka.
Azért is különös bántalmazás ez, mert a színésznőnek a lelkét tépték ki, és az a legfájóbb. A színmű egyszerre jópofa és fájdalmas, sok témát érint és mindenkit felkavar.
Önt érte szexuális zaklatás a pályája során?