„Ha tárgyalni mész, beszélj halkan, de vigyél magaddal egy nagy botot” – ezt tanulta Trump az ágyúnaszád-diplomáciáról
6 perc
2025.03.22. 12:00
A gyarmati hatalmak gyakran vetették be érdekeik érvényesítésére hadiflottájukat, és sikerrel jártak, anélkül hogy egyetlen lövés is eldördült volna. Az ágyúnaszád-diplomáciaként ismert erődemonstráció ismét előkerült, de ma már hadihajó sem kell hozzá.
Az erő velem van – hangsúlyozhatja Donald Trump amerikai elnök, s hajlamos ezt a külpolitikájában demonstrálni. A távolságtartás a nemzetközi szervezetektől és ezzel szemben a kétoldalú tárgyalások erőltetésének alapja az Egyesült Államok ereje, amellyel Trump szerint jobban lehet érvényesíteni az ország érdekeit, mint hosszas konszenzuskereséssel. Az erődemonstráció alkalmazását a külpolitikában a XX. század első harmadában nevezték el ágyúnaszád-diplomáciának, azonban a módszer főleg a gyarmatosító nagyhatalmak korábbi gyakorlata volt. Az együttműködés kikényszerítésére az európaiak gyakran fenyegettek tengeri haderővel, s a későbbi szakirodalom a fogalmat annak leírására használta, amikor egy hatalom külpolitikai céljai elérése érdekében megfélemlítésként a haderejét veti be általában kisebb államokkal szemben.
1945 után úgy tűnt, visszaszorul az efféle külpolitikai gyakorlat, bár Henry Kissinger azért megjegyezte, hogy
„egy repülőgép-hordozó százezer tonnányi diplomácia”.
Trump idején újult erőre kaphat a diplomáciának ez a módja. Ezt jelzi Grönland bekebelezésének igénye, és Panama esete is, ahol Trump vissza akarja szerezni a csatorna feletti amerikai ellenőrzést. „Követelni fogjuk, hogy a Panama-csatornát teljes egészében, minden ha és de nélkül adják vissza nekünk” – írta Trump már elnökként, s ezt adott esetben nyilván erődemonstrációval is nyomatékosítaná.
Már a Panama-csatorna megépítése is tipikus példája volt az ágyúnaszád-diplomáciának. Az Egyesült Államok ugyanis szerette volna lerövidíteni a keleti és nyugati partja közötti hajóutat, ezért olyan helyet keresett Közép-Amerikában, ahol ez megvalósítható. Nicaragua volt az első célpont, ám kiesett, s így a korábban a franciák által kiválasztott, a munkákat már elindító Panamára esett a választás.
Bonyolította a helyzetet, hogy Panama akkor még Kolumbia része volt, s miután kormánya elutasította az amerikaiak ajánlatát, ők úgy döntöttek, hogy segítik a területen egy önálló állam létrejöttét. Ezért 1903-ban Theodore Roosevelt elnök – aki az amerikai érdekek latin-amerikai érvényesítésére amúgy is szívesen alkalmazta az ágyúnaszád-diplomáciát – hadihajókat küldött a Kolumbiától való függetlenségért küzdő panamai lázadók támogatására.