Mivel most éppen a tízmillió abszolút hallású zenetanár országában élünk, kezdjük azzal, hamis volt-e Ajsa Luna előadásában a Himnusz. Én – és valóban abszolút hallású segítségem – öt, elég hamis hangot számoltam a – szerintem egészen átélt – feldolgozásban (ennyi minden élő, fesztiválhangosított előadásban van), illetve egyszer feltűnt, hogy kicsit elcsúszott a tempó, egyszer pedig nem jött ki a magas hang. Élő előadás, improvizatív feldolgozás, úgynevezett mash-up, vagyis az előadó a Himnusz szövegét énekelte a saját szerzeményének dallamára – a zenekar végig vele ment –, helyenként beemelve az Erkel-mű egyes motívumait. A stílus és a műfaj létezik, tény, hogy aki nincs hozzászokva, annak sértheti a fülét. De hát nyilván nem erről van itt szó. Hanem arról, hogy régen volt itt akkora nemzeti egység, de legalábbis oldalakon felülemelkedés, mint ami Ajsa Luna nyilvános felkoncolásában (kisebb arányban védelmezésében) volt tetten érhető.
Első hang. Ami a legelső tanulsága az esetnek, az az idősebb generáció poroszos szocializációs öröksége. Ha a Himnusszal lehet szabadon játszani, jól-rosszul művészkedni, akkor sokan máris az elemi biztonságukat érzik fenyegetve. Ez valahol jól megmutatja azt is, hol húzódik a kollektív immunrendszer érzékenysége: a holokauszt gyakori relativizálása, a hétköznapi rasszizmus, a mindent átitató nőgyűlölet még sosem váltott ki akkora közfelháborodást, mint egy így-úgy feldolgozott Himnusz. Márpedig egy társadalmat nemcsak az határoz meg, ahogy a legelesettebbjeivel bánik, hanem az is, ahogy a tabuihoz közelít.
