A rangos bukaresti múzeumot talán nem is érte váratlanul a vita kirobbanása, hiszen az elmúlt években kevés olyan orosz avantgárd kiállítást rendeztek, ahol legalább egy-két mű eredetisége ne kérdőjeleződött volna meg – de volt olyan tárlat is, például néhány éve a Genti Szépművészeti Múzeumban, ahol szinte valamennyi mű hamisítványnak bizonyult.
A május 14-én megnyílt és augusztus 31-ig látogatható A történelem túlélése című tárlat az orosz avantgárd festészet egyik legnagyobb alakja, Kazimir Malevics 1912-1916 között született munkáira fókuszál – arra az időszakra, amikor munkásságában a szuprematizmus fokozatosan átvette a kubofuturizmus helyét. A tárlat emellett bemutatja Malevics hatását a XX. századi romániai művészetre is. Miközben a tíz helyi vagy helyi származású művész – köztük a bánáti német családban született Ingo Glass – műveit a múzeum állandó gyűjteményéből válogatták, Malevicstől kiállítottak három olyan munkát, melyeket egy Romániában élő izraeli üzletember, Yaniv Cohen kölcsönzött a tárlatra. Ezekkel a festményekkel, az 1915 körül született Színes szuprematista kompozícióval, az 1912-13-as Kubofuturista kompozícióval és a vélhetően 1916-os Lineáris szuprematizmussal a múzeumlátogatók most találkozhatnak első alkalommal.
A bomba néhány héttel a kiállítás megnyitása után robbant, amikor Konstantin Akinsha, a kelet-európai modernizmus hazánkban is jól ismert szakértője, számos kiadvány szerzője és fontos kiállítások, köztük a budapesti Ludwig Múzeum nemzetközi díjat nyert 2018-as ukrán kortárs kiállítása, a Permanens forradalom társkurátora, a tekintélyes e-flux kiadói és kurátori platform hírlevelében kérdőjelezte meg az addig nem látott művek eredetiségét. A hozzáértés hiányával vádolta meg a múzeumot, és felrótta az intézménynek Malevics életrajzának téves interpretálását is, hozzátéve, hogy a múzeum inkompetenciája megítélése szerint az egész szovjet modernizmus értelmezésében tetten érhető.
Miután Akinsha kiásta a csatabárdot, a csata – szokás szerint – két színtéren is megindult: jogi úton és szakmai szinten. Ami az előbbit illeti, Cohen azonnal bekapcsolta az ismert tel-avivi bázisú Rosen-Ben Gal ügyvédi irodát, követelve a „reputációját veszélyeztető, szakmai kárt és személyes stresszt okozó” Akinsha-írás bocsánatkéréssel kombinált eltávolítását az e-fluxról, ellenkező esetben kilátásba helyezve az összes lehetséges jogi lépés megtételét az írás szerzőjével és az azt megjelentető e-flux-szal szemben.
A vita tétje nem csekély, hiszen a gyűjtő és a múzeum reputációja mellett sok milliárd forintról is szól, hiszen a képek ennyit érnek – ha eredetiek. Az orosz avantgárd árai az utóbbi évtizedekben nagyon megugrottak – és még jobban megugrottak volna, ha a potenciális vásárlók jobban megbízhatnának a kalapács alá kerülő tételek eredetiségében. A kategória abszolút rekordját 2018 óta éppen egy Malevics-festmény, az 1916-os Szuprematista kompozíció tartja 85,8 millió dollárral.
A Malevics-életmű rekordot döntő festménye, a Szuprematista kompozíció. 1916, olaj,vászon
Wikimedia Commons / közkincs
A vitára reagálva a múzeum július elején egy közleményt jelentetett meg a honlapján, mely leszögezi, hogy nincs birtokában az érintett művek eredetiségének megállapításához szükséges szaktudásnak – és nem is állítja magáról ennek ellenkezőjét. A kiállításukra vonatkozó kurátori döntés azokon a művészettörténeti tanulmányokon, a művek előéletére vonatkozó dokumentumokon és természettudományos vizsgálatok eredményein alapul, melyeket a képek tulajdonosa mutatott be. A közlemény szerint ezeket a dokumentumokat nem kérték be azok, akik ma a nyilvánosság előtt vitatják a képek eredetiségét. Sértett hangon reagál a múzeum azokra a felvetésekre, melyek szerint összeférhetetlen, hogy a gyűjtő egyik cége egyben a tárlat egyik szponzora is. E felvetések szerzőit lényegében rágalmazással, részinformációk rosszindulatú kiragadásával vádolva a múzeum hangsúlyozza, hogy a kérdéses összeget kizárólag a képek bemutatásához elengedhetetlen biztonsági intézkedésekre fordították, melyek anyagi fedezete más forrásból nem állt rendelkezésre. (Cohen saját bevallása szerint a biztonsági intézkedésekre 24 ezer eurót adott a múzeumnak és saját költségén ő biztosította a műveket 50 millió euróra, mert a múzeum ezt csak 10 millióra tudta volna megtenni.)
A kiállítás, hangsúlyozza a közlemény, egy „kurátori kísérlet” és – innen szó szerint idézzük – „egy invitáció, hogy elgondolkodjunk, hogyan konstruálódik, értelmeződik és kérdőjeleződik meg a művészettörténeti jelentés az idők során. A vitatott művek szerepeltetése nem értelmezhető szerzőségük vagy hitelességük intézményes megerősítéseként. Arra kérjük látogatóinkat, hogy kritikus kíváncsisággal közelítsék meg a kiállítást, és tekintsék azt a művészetről, a kontextusról és a történelmi narratíváról szóló tágabb, folyamatosan változó párbeszéd részének.” Ez a szöveg már egészen mást állít, mint a múzeum korábbi nyilatkozata, melyben még abból indultak ki, hogy „a három Malevics-mű szerzőségét vizsgáló szakértői vélemény és a Szovjetunióból Izraelbe történő kimenekítésüket is magába foglaló provenienciájuk (eredetük) elég szilárd alap ahhoz, hogy lehetővé tegye a művek nyilvános bemutatását”.
Bizonyára lesznek, akik meghatódnak az újabb nyilatkozatban foglalt őszinte beismeréstől a kellő hozzáértés hiányáról, de a szakma és a múzeumlátogatók többsége szemében ez az őszinteség sem menti a múzeum eljárását. Egy vezető múzeumtól ennél jóval többet várnak, különösen azért, mert tudatában kellett lennie annak, hogy milyen vékony jégre lép.
S hogy valóban igen vékony ez a jég, azt már sok vezető múzeum megtapasztalta. Például a bécsi Belvedere és a londoni Tate is, melyek korábban sajtóhírek szerint egy wiesbadeni galériától vásároltak orosz avantgárdnak hitt hamisítványokat. A galéria hosszú éveken keresztül egy nemzetközi hamisító banda által készített műveket forgalmazott, mígnem 2012-ben sikerült leleplezni a díszes társaságot. Nem kevesebb, mint 1500 hamisítványt foglaltak le tőlük, de addigra 400 hamis orosz munkát már értékesítettek… A több mint 5 évig tartó perben a fővádlottak megúszták néhány év börtönnel.
A problémával való szembenézés igen tiszteletreméltó példáját a kölni Ludwig Múzeum szolgáltatta. Ők rendelkeznek, főként az alapító gyűjtő házaspárnak, Peter és Irene Ludwignak köszönhetően, az egyik legnagyobb orosz avantgárd gyűjteménnyel. A múzeum évekig tartó, rendkívül alapos vizsgálatnak vetett alá 49 alkotást az összesen 600 (!) tételt, köztük 100 festményt tartalmazó orosz avantgárd állományából. A legjobb nemzetközi szakértők bevonásával és a legkorszerűbb természettudományos vizsgálati módszerek alkalmazásával végzett munka eredményét 2020-ban egy nagyszabású kiállításon mutatták be. Lesújtó eredményről kellett számot adniuk: a 49 tételből csak 27 bizonyult minden kétséget kizáróan eredetinek, a többi – a hivatalos megfogalmazás szerint – téves attribúciójú, nagyrészt hamis volt. Pedig Ludwigék igen körültekintően, nagy felkészültséggel és a hozzáférhető legjobb forrásokból vásároltak…
De térjünk vissza a bukaresti kiállításhoz, melynek kapcsán már javában zajlik a szakmai diskurzus is. Hangsúlyozandó, hogy egyelőre senki nem állítja, hogy a három mű minden kétséget kizáróan hamisítvány; pillanatnyilag csak kételyek fogalmazódnak meg eredetiségükkel kapcsolatban. A korábbi hasonló ügyek tapasztalatai alapján nem várható, hogy az „eredeti vagy hamis” kérdésre rövid időn belül egyértelmű és megnyugtató válasz születik.
Részlet a Kortárs Művészet Nemzeti Múzeumának kiállításáról a Malevics-festményekkel
e-flux / Serioja Bocsok
A szakmai vita jelenleg a művek provenienciájára összpontosul. Cohen állítása szerint a műveket ukrajnai zsidó származású nagyanyjától kapta, aki 1990-ben vitte ki azokat Oroszországból Izraelbe, ahol egészen tavalyig az ágya alatt tartotta őket. Ekkor megmutatta a festményeket Dmitro Horbacsov ukrán művészettörténésznek, aki azokat eredetinek, „első osztályú, múzeumi minőségűnek” tartotta és értéküket 160-190 millió dollárra becsülte. Akinsha szerint ugyanakkor korábban ismeretlen művek eredetiségének megítéléséhez elengedhetetlen provenienciájuk pontos megismerése. A kérdéses művek 1912-1916 között születtek, de csak 1929-ben, illetve 1930-ban kerültek Cohen felmenőinek birtokába – és akkor sem ismert, hogy milyen forrásból… A két dátum közötti időszakból semmilyen információ nincs a művek sorsáról. Cohen állítása szerint vannak erre vonatkozó dokumentumai is, ezeket azonban egy jelentős, a műveket később ugyancsak kiállítani szándékozó múzeummal kötött megállapodása értelmében még nem hozhatja nyilvánosságra. Hogy pontosan mely múzeumról van szó, nem mondta meg, de egy interjúban jelezte, hogy egy-egy New York-i, közel-keleti és bécsi múzeum is szívesen bemutatná a képeket.
Cohen és a múzeum most egy csónakban evez; nem véletlen, hogy Cohen legutóbbi nyilatkozatában határozottan megvédte a múzeum eljárását, kiállt a MNAC kurátori csapatának feddhetetlensége és a tárlat legitimitása mellett, mondván, a döntés megbízható szakmai információk, többek között az egyik – szerinte legjobb, de külföldön gyakorlatilag ismeretlen – Malevics-szakértő, Dmitro Horbacsov szakvéleménye alapján született. Furcsa ugyanakkor, hogy Horbacsov, akit az ARTnews keresett meg az ügyben, elzárkózott mindenfajta kommentártól.
Cohenék valamennyi érve komoly kétségeket ébreszt a szakértőkben. A kép tulajdonosa és a múzeum például a párizsi Institut d’Art Conservation Coleur (IACC) műszeres vizsgálati eredményeire hivatkozik, mondván, e vizsgálatok során nem merült fel semmi, ami kizárná a művek eredetiségét. Ami nem zár ki valamit, még nem bizonyítja azt – mondja az ellentábor, ráadásul ilyen kritikus esetekben a párizsinál jóval alaposabb, összetettebb vizsgálatra van szükség. Cohen azokat a ‘70-es években készült fotókat is érvként dobja be, melyeken felmenői a ‘70-es években, még Oroszországban e képekkel láthatók és ezt azért tartja perdöntőnek, mert állítása szerint akkor ezeket a műveket még nem hamisították. A másik oldal szerint viszont igen; pontosan a ‘70-es évek elejéről ismert már egy leningrádi hamisító banda működése. Ráadásul a fotók is lehetnek hamisak; az utóbbi évtizedek legismertebb hamisítója, Wolfgang Beltracchi is előszeretettel használt öregített felvételeket egy-egy mű eredetiségének alátámasztására. Cohen szerint a műveket családja legálisan, a szovjet hatóságok engedélyével vitte magával, amikor kivándoroltak Izraelbe, s ez az engedély ma is megvan. Számos szakértő szerint viszont szinte teljességgel kizárt, hogy a szovjet hatóságok engedélyezték volna a művek kivitelét, ezért szerintük az engedély is hamisítvány lehet. S a példákat az élesen ütköző pozíciókra még hosszan lehetne sorolni.
A kiállítás részlete a Kortárs Művészet Nemzeti Múzeumában
e-flux / Serioja Bocsok
Ez a történet is jól mutatja, milyen óriási károkat okoz a műtárgyhamisítás; a múzeumok és a gyűjtők éppúgy a kárvallottak közé tartoznak, mint a műkereskedők, vagy azok, akik csak szívesen járnak múzeumokba, hogy eredeti műtárgyakban gyönyörködjenek. A végkimenet ezúttal is többféle lehet, de egyik sem happy end: vagy eredeti művekre vetül ártatlanul árnyék a sok korábbi negatív tapasztalat és a tárlat előkészítésének hiányosságai okán, vagy újabb példáját látjuk annak, hogyan vizeződik fel nagy művészek életműve, hogyan próbálnak múzeumi kiállításokkal legitimálni hamisítványokat, és hogyan bizonytalanodnak el azok, akik gyűjteni vagy bemutatni szeretnék e művészek alkotásait.
Kapcsolt kép: A Kortárs Művészet Nemzeti Múzeuma Bukarestben / Forrás: Wikimedia Commons
