Himnuszt – bármelyik himnuszt – előadni mindig téttel bíró vállalkozás. Se szeri, se száma az előadásmóddal összefüggő „botrányoknak”, hiszen sokak szemében már az botrány, ha egy előadó a kanonizált külsőségektől eltávolodva, nem „szinte szilajan” énekli a művet.
Ugyanez a számonkérő lelki terrorizálás jelenik meg abban, amikor árgus szemekkel figyeli mindenki, hogy egy külföldi szövetségi kapitány vagy egy frissen honosított labdarúgó legalább tátogja-e a szöveget a himnusz alatt. Himnuszt feldolgozni szentségtörés vagy épp polgárpukkasztás, annak ellenére, hogy épp ez a hipokrita érinthetetlenség lehetetleníti el, hogy a mű élővé, aktuálissá, a mindennapokra reflektálóvá válhasson.
A himnusz mint óriási lehetőség
Mindezzel természetesen tisztában vannak az előadóművészek is, azok is, akiknek a túlzott lelki tehertől torkukra fagy a szó, és azok is, akik a vélt elvárások súlya alatt túlságosan nagyot akarnak gurítani, emiatt alig felismerhető változatban tör utat a dallam szájukból. A félresikerült, túlizgult, elbakizott himnuszelőadásoknál kommunikációs szempontból még izgalmasabb, amikor az előadó pontosan tudja, kitüntetett pillanatot kapott, amikor megmutathatja magát, saját képére fordíthatja a művet, leteheti saját névjegyét olyanok asztalára is, akik egyébként soha az életben nem találkoznának a művészetükkel.
A himnuszok előadása tehát marketinges értelemben a pozicionálás lehetősége is: egy sűrített, osztatlan figyelemben részesített kapcsolatépítés a művész és a szűkebb közönség vagy egy tágabb közösség között. Ajsa Luna – amint azt gyors rákeresés segítségével kideríthetjük – szisztematikusan építkező, szólókarrierjét tudatosan megtervező művész. Érdemes lehet tehát elvetnünk, hogy a tökéletes spontaneitás nyilvánult meg a sokakat felkavaró, a tabusított előadásmódnak kellő tiszteletet zárójelbe tevő performanszban.
