Én voltam a mélyén, és tudom milyen, amikor feje tetejére áll a világod. (…) Ami nagyon fontos, beszélni kell róla, és ebben a közegünk rohadtul nem segít, holott az egyik legnagyobb erő a gyengeség felvállalása kéne legyen, de az ember azt érzi, nem lehet, nem eshetek ki a körforgásból: mindent el kell viselnem, magamba kell fojtanom, majd átformálom művészetté stb. De ez sokszor egyszerűen nem így működik
– írta a Facebookon Ódor Kristóf, a Centrál Színház színésze azután, hogy nyilvánosságra került: Koós Boglárka, a Budaörsi Latinovits Színház 27 éves színésze öngyilkosságot kísérelt meg, majd a kórházban meghalt.
https://hvg.hu/kultura/20250907_Elhunyt-Koos-Boglarka-szineszno-ebx
Ódor hozzátette: „Én a szorongást ismerem, annak voltam a legmélyén, és bár az is elviselhetetlen tud lenni, azt gondolom, a depressziónál nincs rosszabb, azt csak időről időre éltem át.” Ezért kérdeztük saját tapasztalatairól és arról, a színházi közegben hogyan élte meg saját pszichológiai problémáit.
Miért érezte úgy, hogy fontos megszólalnia Koós Boglárka öngyilkossága után?
Amikor meghallottam a hírt, olyan érzésem volt, mintha kirántották volna alólam a széket. Beindult az agyam, és visszajöttek az emlékeim arról, amikor én voltam iszonyú mélyen. Aki eljut idáig, iszonyúan szenved; minden ilyet irgalmatlan szenvedés előz meg. Rögtön eszembe jutott az is, mennyire hajlamos gyötörni magát az ember abban a közegben, amiben dolgozunk; persze semmi pontosat nem tudtam az ügyről, ezek csak érzetek voltak. De azt gondoltam, ha írok valamit arról, hogyan lehet jobban megérteni ezt a fajta neurózist, és pár ember elolvassa, egy nagyon picit már talán beljebb vagyunk. Hogy ekkora hatása lesz, azt nem gondoltam. Ez is azt mutatja, mennyien nem vagyunk jól, és milyen sokan tudnak kapcsolódni ehhez.
Aki önnek írt utána, mind arról számolt be, hogy hasonló helyzetben van?
Több mint ötvenen írtak rám; volt, aki arról írt, hogy most is ebben van, volt, aki arról, hogyan jött ki belőle. Épp ezért akartam, hogy beszéljünk a témáról: ilyen állapotban a legtöbben azt érzik, egyedül vannak, és senki más nem tud kapcsolódni ahhoz, amit átélnek. Ha valakivel történik egy tragédia, abból szinte természetesen következhet, hogy ilyen állapotba kerüljön, de sokszor nincs semmi konkrét kiváltó ok. Sokan nem is értik, hogy történhetett ilyesmi valakivel, aki szép volt, fiatal és tehetséges, miközben ránézésre másnak sokkal rosszabbak az életkörülményei. De ez a dolog nem válogat. Van, akinek sokkal nehezebb az élete, akármilyenek is az objektív körülményei. Van, akinek egyszerűen nehéz minden. Ez bárkit elérhet, lehet a legsikeresebb, a leggazdagabb, fiatal, szép – mindegy. Pont ez a para benne. Ha adott egy rossz élethelyzet, azt érezheted, hogy ha tudsz rajta változtatni, talán az állapotod is változik majd. De ha látszólag minden rendben, és mégis azt érzed, hogy elpusztít az élet, akkor tényleg nem tudod, mit tehetnél.
Épp ezért is rossz hallani azt a megfogalmazást az öngyilkosságról, hogy valaki „így döntött”. Ez olyan, mintha valaki nyugodtan eldöntené, hogy már nem akar élni. Nem: ez iszonyat szenvedés, kétségbeesés, az élet elviselhetetlenségének végére sodródás, amikor már azt érzed, hogy senkinek nem tartozol a sorsoddal, és már nem bírod elviselni az életedet. Aki még nem élt át ilyet, annak úgy fogalmaznám meg, hogy képzelje el, milyen, amikor egy viszonylag egészséges pszichéjű ember megél valamilyen hatalmas fájdalmat, mondjuk elveszíti egy közeli szerettét, vagy nagyon megviseli egy szakítás.
Vegyük ezt a mélységes fájdalmat: aki depressziós, az ezt a fájdalmat éli át, csak éppen kiváltó ok nélkül.
Egy gyászolóhoz se menne oda senki azzal, hogy „ugyan már, ez semmi, csak szedd össze magad”. A szorongás is hasonló: amikor a mélyén van, az ember kiváltó ok nélkül, folyamatosan azt éli át, mint amit más egy igazán fontos és nehéz vizsga vagy állásinterjú előtt, vagy mintha a fejéhez szorítanának egy fegyvert, és bármelyik pillanatban meghúzhatnák a ravaszt. A legsúlyosabb szorongás olyan, mint ez a rettegés, de mivel nincs ott a fegyver, az agya kivetíti minden szituációra, amiben részt vesz. Az életre.
Nekem se volt semmi traumám, legfeljebb mikrotraumák; jó családban nőttem fel. És mégis, a felgyűlt feszültség, a tudattalanba letolt dolgok egyik pillanatról a másikra el tudják önteni a tudatodat, és azonnal egy teljesen más életben, más tudatban találod magadat, mintha egy dimenzióugrást csináltál volna. És azt érzed: meg fogsz bolondulni. Ez olyan, mintha leszállna rád egy felhő, amiből nem látsz ki, és nem tudod elképzelni azt az állapotot, amikor jól voltál, vagy hogy valaha is jobban leszel. Ezért mondom, hogy ez egy külön dimenzió, amiből nem lehet rálátni a másikra.
https://hvg.hu/elet/20250910_Ongyilkossag-megelozes-depresszio-pszichiatria-kezeles-gyasz-stigmatizacio-ebx
Sok kommentelő arról ír ilyen helyzetben, miért nem tett valaki valamit, miért nem segített a környezete annak, aki rosszul volt.
Nem gondolom, hogy bárkit hibáztatni lehetne azért, mert elmulasztott valamit. Nem ismerem részletesen és pontosan Bogi esetét, csak általánosan mondom, hogy a színházi közeg sokszor toxikus. Még csak nem is arról kellene beszélni, mennyire figyelünk oda egymásra vagy van-e mentálhigiénés szakember egy színházban, hanem azokról a metódusokról, színházi gyakorlatokról, amelyek szerint bántani kell egymást, le kell nyomni a másikat, hogy így hozzuk ki belőle a maximumot. Nem tudom, hogy fordulhat ez még elő 2025-ben a színházakban. Ha te érzékenyebb vagy és nem bírod az ilyesmit, akkor meg az jön, hogy alkalmatlan vagy erre a pályára, mert ezt bírni kell, keménynek kell lenni, mert a színház az ilyen, élet-halálra megy. Miért kéne így lennie?
Fontos dolog a színház, de azért ne menjen már élet-halálra!
Vannak olyan szituációk a próbákon, amikor éreztetik valakivel, hogy nem elég tehetséges, nem elég jó színész. Pedig ha eljutottunk idáig, higgyük már el egymásról, hogy mindenki azért dolgozik a saját képességei szerint, hogy létrejöjjön egy jó előadás. És ehhez nem fogunk közelebb jutni azzal, hogy megalázunk, folyamatosan elbizonytalanítunk valakit.

Én már a Színművészeti Egyetemen se értettem, mire jó ez a „szétrombolunk darabokra, és utána újra összerakunk”-módszer. Nagyon sokat köszönhetek a Színművészetinek, szerettem is, de sokszor éreztem, hogy elfolyik a kreativitásom a folyamatos negatív visszacsatolásoktól. Nyilván nem azt mondom, hogy minden jó, amit csinálunk, vagy hogy felfokozott állapotban ne lehetne egyszer keményebben odaszólni, ha már ötödszörre se sikerül valami; én a szisztematikus rombolásról beszélek. Van, akinek olyan biztos a belső egyensúlya, hogy tudja, mennyit ér, és nem lehet ilyesmivel kibillenteni, de van, akiben ez nincs meg, és csak gyötri magát minden ilyen személyeskedés miatt, míg végül már gyomorgörccsel megy be minden próbára. Egy pillanatig sem állítom, hogy ennek van bármi köze ahhoz, ami most történt, de hogy ez nem tesz jót egy belül alapból szenvedő embernek, az száz százalékig biztos.
A posztjában úgy fogalmazott: „Beszélni kell róla, és ebben a közegünk rohadtul nem segít, holott az egyik legnagyobb erő a gyengeség felvállalása kéne legyen, de az ember azt érzi, nem lehet, nem eshetek ki a körforgásból.”
Tényleg nem jellemző a színházban a gyengeség felvállalása, és nincs is nagyon terepe, folyamatosan menni kell előre. Eleve rossz helyzetben vannak a színházak, kevés a támogatás, mindenki tudja, hogy semmiképp sem maradhat el előadás, mert az túl nagy kiesés. Én például minden télen biztos vagyok benne, hogy meg fogok betegedni: ez elkerülhetetlen a színházban, egymás arcától öt centire vagyunk, és nem játszhatunk maszkban. És minden évben azon szorongok, hogy csak ne akkorra betegedjek meg, amikor zenés előadásom lenne, mert tudom, hogy akkor is meg kell csinálni, ha olyan lázas beteg vagyok, hogy megszólalni sem tudok. Volt ilyen. Ráadásul a nézők nem tudják, hogy a színész beteg és szenved, az az ötszáz ember aznap este azt gondolja, ez a csávó ennyit tud. Volt olyan kollégám, aki betegen, begyulladt torokkal végignyomta a főpróbahetet, mert az előadásnak meg kell lennie – utána csomó lett a hangszalagján, és három hónapig nem tudott megszólalni. És ez a hozzáállás ugyanúgy vonatkozik a lelki problémákra is, mint a fizikaiakra is.
https://hvg.hu/360/20250504_Radnay-Csilla-szineszno-interju-Vedohalo-ongyilkossag-metoo-ferfiak-Vigszinhaz-kieges-onismeret
Emlékszem, amikor a szorongás berobbant az életembe, az volt a legnagyobb parám, hogy mit fog okozni, ha én ezt elmondom. Mi lesz, ha nem tudom megcsinálni az előadást? Ettől az ember csak még jobban szorong, mert azt érzi, egy pillanat alatt összedől az élete, hiszen
ha egy pillanatra is kiesel ebből a vonatból, félő, hogy nem fogsz tudni visszaszállni.
Nekem végül szinte sokkterápiaként működött, hogy mégis bementem és végig tudtam csinálni az előadást, ami megerősített – de ez nem mindenkivel van így. Volt, hogy annyira mélyen voltam egy előadás előtt, hogy a szöveget alig bírtam elmondani.
Nekem másfél év volt, mire azt tudtam mondani, hogy kijöttem belőle, de ez hullámzik, utána is volt még olyan előadásom, ami előtt visszazuhantam. Az én szorongásom fizikai tüneteket is tudott produkálni, volt fülzúgásom, volt, hogy mindig, amikor megpróbáltam elaludni, hirtelen egy gerjedő erősítő hangját hallottam és felment a pulzusom kétszázra. Később minden szívdobbanásomat hallottam a fülemben. Álltam a takarásban a színpad mellett, a gyomrom akkora volt, mint egy dió, a dobogás miatt a fél fülemre nem hallottam, csak bízni tudtam benne, hogy a végszavaimat meghallom, de tudtam, hogy muszáj megcsinálni, mert ott van kint ötszáz ember.

Diagnosztizálták a problémáját?
Hiába vizsgáltak ki neurológusok, semmit nem találtak, teljesen pszichések voltak a testi tünetek is. És a neten sem találtam szinte semmit magyar nyelven; azt éreztem, megőrültem, biztosan mindjárt meghalok, negatív gondolati spirálba kerültem, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a szorongásomra. Végül megtudtam, hogy ami velem van, azt úgy hívják, hogy deperszonalizáció. (Ebben az állapotban az ember úgy érzi, mintha saját életének kívülálló megfigyelője lenne, elkülönülve saját magától – a szerk.) Sokáig azt hitték, ez csak a depresszió vagy szorongás melléktünete, de ma már tudják, hogy önállóan is megjelenik. A deperszonalizáció sokakkal előfordul, ha átélnek egy életveszélyes helyzetet, mondjuk felborulnak egy autóval, de akkor csak egy pillanatig tart. De ha az egészet mondjuk egy pánikroham hozza elő, akkor az ember órákig él a közvetlen életveszély érzetében, és beragad az a kapcsoló, ami normális esetben visszakapcsol a veszély elmúltával.
És mivel ez nagyon rémisztő állapot, elkezdesz iszonyúan szorongani rajta, ami pedig fenntartja az állapotot – ez egy ördögi kör. Olyan érzés, mintha függönyön keresztül néznéd a világot, mintha szimulációban lennél. A legmélyebb pontomon belenéztem a tükörbe, és nem éreztem, hogy az én vagyok, még ha az agyammal tudtam is, de nem volt érzelmi összeköttetés. Ez pokol. Ezt érzed az egész létezéseddel kapcsolatban, és ez hatalmas félelemmel és szorongással jár. És rá kell jönnöd, hogy ez nem fog egyszer csak úgy magától helyreállni. Ezt el kell fogadni. De a szorongás legalább ösztönöz arra, hogy kezdj vele valamit, menj el sportolni, menj el terápiába. A depressziónál viszont nem érzed ezt a motivációt. Akkor csak ürességet érzel, és semmi erőt arra, hogy megmozdulj.
Mennyire tudott vagy mert beszélni erről a színházban?
Amikor a legmélyén voltam, képtelen voltam beszélni róla. Amikor kialakult, valahogy még lenyomtam egy előadást; soha a büdös életben nem mondtam le előadást, akárhogy is voltam fizikailag. De utána a következő fellépésem egy kisebb színházban volt, és ott még megengedtem magamnak, hogy lemondjam, mert biztos voltam benne, hogy képtelen leszek megcsinálni. De egyébként mindig nyíltan beszéltem az állapotomról, és teljesen megértő volt velem mindenki.
Miért van az, hogy mégis sokan nem beszélnek az ilyen problémáikról?
Sokszor az is benne van, hogy az ember maga sem érti, mi történik vele. Ha még nem találkoztál vele, akkor nem tudod definiálni magadban, hogy „akkor én most depressziós vagyok”. Amikor visszagondoltam, milyen állapotokban voltam régebben, rájöttem, hogy már azok is ugyanebből fakadtak, csak még nem tudtam, mert még definiálatlan volt az egész. Úgy talán még rosszabb; csak azt éreztem, hogy iszonyat szarul vagyok. Ha diagnosztizálnak, legalább nevén tudod nevezni a dolgot. Én valamiért könnyen tudtam vállalni a helyzetemet, de van, aki sokkal nehezebben tud megnyílni, és még nehezebb, amikor benne vagy ebben. De ha valaki megnyílik, biztos vagyok benne, hogy megértő fülekre fog találni. Inkább prekoncepció, hogy ezt magunkban kell rendeznünk.
De a színészlét ilyen: az ember folyamatosan azt érzi, ha kiesik, más beugrik helyette, ő pedig szépen kikerül a körforgásból. A színészek helyzete bizonytalan és kiszolgáltatott, sosem tudhatod, hívnak vagy sem, milyen szerepeket kapsz vagy nem kapsz a színházadban. Mindenki félti a saját egzisztenciáját, és inkább csendben marad, mintsem, hogy beleálljon a konfliktusokba, ha azzal fennállna a veszélye, hogy kevesebb lehetősége lesz miatta. És van, aki már a folyamatos bizonytalanságtól ki tud készülni: elég-e, amit tud, jó-e, amit csinál. A legtöbb színésznek hiába volt már ezer bemutatója, a következőnél is azt fogja érezni: „Biztosan meg fogom én ezt tudni csinálni?” És általában van is olyan pont a próbafolyamatban, amikor úgy érzi, hogy nem, még ha a végére többnyire sikerül is.
Jelen van még a színházban az a gondolkodásmód, hogy „Ha rosszul vagy, semmiképp se menj el pszichológushoz, hanem vidd inkább a színpadra a problémáidat, mert az csak mélyebbé teszi a művészetedet”?
Aki színházban dolgozik, óhatatlanul azt gondolja, hogy ez járható út. És nekem is működött a színház terápiaként azzal, hogy addig is eltávolodtam a problémáimtól, de egyszerűen van, aki nem így működik, és megbénítják a problémái. Van, amikor annyira mélyre kerülsz, amit már képtelenség beleforgatni egy előadásba. Pláne, ha még azt is kapod vissza, hogy nem elég jó, amit csinálsz.

Önnek mi hozta el a megoldást?
Nekem végül a kognitív terápia segített: kialakítottunk egy rendszert az életemben, amit szigorúan követtem, amíg nem mérséklődött a helyzet. Van, amire nem is gondolna az ember: hogy mennyire rosszat tud tenni a kávé, a rossz alvás, hogy nyolcszázszor nyomsz rá a szundira ébredéskor. De nekem a legfontosabb az volt, hogy flow-állapotba kerüljek: ezt bármi okozhatja, egy beszélgetés, egy film, egy könyv, egy színházi előadás, hogy zenélsz, bármi. Akkor elveszel egy cselekvésben, és nem kötsz vissza a saját pszichédre, ezáltal pedig rájössz arra, hogy most öt perce nem szorongtál, mert zenéltél. És rájössz, hogy létezhet olyan, hogy öt percig nem szorongsz – aztán ezt persze lehet tágítani.
Nem is jó az a megfogalmazás, hogy „küzdök ellene”, mert a küzdelem is csak erősíti a szorongást: el kell fogadni, hogy van, és menni vele. Annak ellenére, hogy leszállt rád a felhő, menj tovább és csináld a dolgod. „Feel the fear and do it anyway.” Ez persze nagyon nehéz, de meg kell próbálni. Ugyanígy annak sem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, ha éppen jobban vagy, mert az azt hozza magával, hogy „hú, vajon meddig fog ez tartani? Biztos mindjárt megint rosszabbul leszek”, és lököd is magad vissza. Lazaság kell ehhez az egészhez – de ebben a helyzetben nagyon nehéz elérni a lazaságot. De tudni kell, hogy igenis lehet jobb, és lesz is jobb, csak most éppen ez van. És kell egy szakember, akiben megbízol, és követed a tanácsait.
Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123-as vagy 06 80 820 111-es telefonszámot!