Radnay Csilla: Amikor bajszos, hatvanas, pocakos gőg kezd el üvölteni körülöttem, arra nagyon érzékenyen reagálok

Április elején mutatták be a DANTE Közösségi Alkotótérben a Védőháló című darabot, amely műfaji meghatározása szerint „társadalmi célú szomorújáték”, és egy öngyilkosság történetét dolgozza fel több szereplő nézőpontjából. Ahogy Alberti Zsófi rendező elmondta, az előadás egyik célja az edukálás, a témát övező tabusítás oldása, és bízik abban, hogy elindíthat egy szélesebb körű párbeszédet. Önben mit mozgatott meg ez a történet?

Olyan helyzetek sorozatát követjük végig, amik egy embert arra az elhatározásra késztetnek, hogy megváljon az életétől. A dramaturgiai csavart az adja, hogy nem lineárisan, hanem az időben visszafelé haladunk; attól, hogy ott fejezzük be, ahol elkezdődik egy öngyilkosság története, egy kicsit olyan érzésünk lehet, mintha valahol még be lehetne avatkozni, meg lehetne találni azt a pontot, ahol még tudunk segíteni. Azóta én is rengeteget gondolkodom rajta, hogy vajon elég figyelemmel vagyunk-e egymás felé az életünkben. Lehet-e segíteni valójában azon, aki meghoz egy ilyen döntést?

És mit gondol, lehet?

Vigasztaló lenne a tudat, ha elég lenne megtanulni figyelni, és elég lenne tudni a módját, hogyan lehet megakadályozni. De még valamiben segíthet ez az előadás: ha bárki érintett – és szerintem sokkal többen vagyunk, mint gondolnánk, hiszen egy ilyen történés hatása nagyon szerteágazó –, talán könnyebbé teheti a feldolgozást. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nehezen úszható meg önvád, bűntudat nélkül, és amíg tart a gyászfolyamat, ezek a spirálisan kavargó érzések újra és újra beránthatnak minket.

A karaktere az öngyilkosságot elkövető főszereplő hozzátartozója, a párja. Önnek van bármilyen érintettsége a témában?

Közvetettebben van, mert másodgenerációs érintettje vagyok öngyilkosságnak. Emiatt hozzá tudom tenni a történethez, hogy mennyire

mélyen meghatározza egy ember neveltetését, ilyenformán a személyiségét és a legalapvetőbb döntéseit, ha a családjában valaki megöli magát.

Sokat beszélünk mostanában a transzgenerációs traumákról, ahogy arról is egyre több szó esik, hogy önmagában a halált, a gyászt is tabusítjuk. Az elhallgatást, kibeszélhetetlenséget talán még tovább mélyítheti akár családon belül is, ha valaki önként dönt amellett, hogy véget vet az életének.

A legtöbb esetben szerintem még mindig szégyenbélyeget jelent. Úgy hisszük, hogy a másik döntése minket is minősít, ránk is foltot vet, pedig nyilvánvalóan nincs így. Az pedig még szomorúbb, hogy maga a halál is tabutéma, hiszen teljesen természetes és elkerülhetetlen része az életünknek. Ahelyett, hogy ennyire kizárjuk és az elkerülésre játszunk, ami teljesen reménytelen, sokkal inkább be kellene emelnünk az életünkbe, barátkozni a gondolatával. Nekem mindennapi társam a halál gondolata, és nem azért, mert depressziós vagy szuicid lennék, hanem azért, mert akarom közelíteni magamhoz, és ez más minőséget ad az életemnek is. Azzal, hogy a dolgok végessége ott van a mindennapokban, a tétjük emelkedik eggyel.

Mióta van meg ez a látásmódja?

Talán azóta, hogy önismerettel foglalkozom, és az már nem olyan kevés idő. Nagyjából akkor kezdtem, amikor fiatal felnőttként elkezdtek különböző, súlyosabb betegségek jelentkezni nálam. Például az asztma, aminek gyerekkoromban nem volt semmilyen előzménye, de huszonhárom évesen azt éreztem, hogy alig kapok levegőt, és nem tudok éjjel aludni, mert megfulladok. Utólag már hálás vagyok, mert ezek a bajok is bevetettek velem egy-egy kanyart az úton.

Radnay Csilla

Facebook / Védőháló – színházi projekt 2025.

Az önismeretet a színészi munkában is tudja hasznosítani?

Én személyesen rengeteget profitálok belőle, sokat használok ebből a tudásból, de közben az is van, hogy aki alaposan feltérképezi magát, és tisztában lesz azzal, hol vannak a fájdalmas vidékek, elakadások, akkor megeshet, hogy egy-egy keményebb történetbe már nem szívesen megy bele. Tizenöt évvel ezelőtt még nem volt ilyen érzésem a színpadon, de az utóbbi időben már vannak esték, amikor komolyan magamra kell parancsolni, hogy ez a munkád, sírni kell. Előszeretettel osztottak rám súlyos szerepeket, talán alkati adottságok miatt, talán azért is, mert nagyot tudok ugratni az idegrendszeremen, közel tudok menni oda, ahol igazán fáj. A színészi munka terápiás munka is, akkor is, ha öntudatlanul végezzük.

Egy korábbi interjújában nyíltan beszélt a kiégésről, amivel szintén sokan küzdenek, és közel sem csak a művészeti közegben. Hogyan sikerült túljutnia rajta, és hogy van most vele?