Két kis költségvetésű, Hollywoodtól távol készült filmjét (Late Fame, The Souffleur) is bemutatták a Velencei Filmfesztiválon. Ugyanúgy készül ezekre a kisebb filmekre, mint például a Pókemberre?
A módszer mindig más, filmről filmre változik. Nemcsak attól függ, miféle figurát játszom, hanem attól is, hogy én viszem-e az egész filmet a hátamon, vagy csak mellékszereplő vagyok. Az sem mindegy, mit kell megtanulnom, szükség van-e esetleg valami spéci tudásra. És akkor még a szövegről nem is beszéltem. Lényeges kérdés, hogy kőbe van-e vésve minden szótag, van-e helye az improvizációnak. De ami mindennél fontosabb, hogy meglegyen az összhang a többiekkel, hogy ne legyenek belharcok.
Mi történik, ha valami mégis félremegy?
A drága, nagy produkcióknál előfordul, hogy rengeteg pénzt beleölnek az előkészületekbe, a kutatásba, a díszletekbe, aztán felvonul a stáb, megjelennek a színészek, és az elképzelt világ nincs sehol. Valami félrement. Ilyenkor jön az erőlködés. És ez mindig meglátszik a filmen.
Willem Dafoe a Velencei Filmfesztiválon
APA-PictureDesk via AFP
Hollywood nincs valami jó formában, mintha szétesőben lenne a régi rendszer. Ön is így látja?
Ha azt mondom, szétesőben van Hollywood, kiragadják majd a szavaimat, tudom, hogy megy ez. Nem nagyon értek az üzlethez, ez nem az én asztalom. Emberekkel és filmekkel foglalkozom, egyszerre mindig egy filmmel, a soron következővel. Vegye hozzá, hogy sosem éltem Los Angelesben, nem vagyok része az ottani körforgásnak. De leszólni sem szeretném Hollywoodot, sok filmet csináltam a stúdióknak, jó dolgok is teremnek arrafelé. Persze én is látom a változásokat, sok az új platform, a mozik lejtmenetben, a pénzt sokszor a nagy játékgyártók és a müzlibisznisz szereplői adják. És nekik aztán semmi közük a filmművészethez.
Régen minden jobb volt?
