„Addig marad piros betűs ünnep, amíg az emberek fontosnak tartják. Sok jel utal arra is, hogy eleve nem tartották nagyon fontosnak, akik azt tanulták az iskolában, hogy 1956-ban ellenforradalom volt. Ők azt látták, hogy közepesen ellenszenves és mértéktelenül indulatos öreg emberek osztják ki egymást” – ad brutálisan igaz képet ’56 emlékezetéről a Portré rovatunkban bemutatott Rainer M. János történész.
Vélhetően kevés hasonlóan őszinte szó fog elhangozni az ünnepen, ami várhatóan a két politikai tábor nagy erődemonstrációjáról fog szólni. Annál is inkább, mert a Fidesz negyedszázad alatt eljutott Orbán Viktor Nagy Imre és mártírtársai koporsói mellett elmondott beszédétől a fehér zászlót lobogtató Orbán Balázsig.
Ironikus módon épp az október végi, november eleji fényes napok évfordulóján utazik várhatóan Budapestre az a Vlagyimir Putyin, aki alatt az orosz tankönyvek fasiszta ellenforradalomként tárgyalják 1956-ot, és akinek hadserege most is épp hasonló „segítségnyújtó” projektet hajt végre Ukrajnában. (Az már lapzártánk után derült ki, hogy a találkozó alighanem elmarad, vagy legalábbis későbbre tolódik.) Könnyebb lenne elviselni a budapesti csúcstalálkozó megaláztatását, ha bízhatnánk abban, hogy ezúttal az USA nem hagyja cserben az orosz medve áldozatát. Csakhogy Fókuszban rovatunk Trump és Putyin találkozójának esélyeit kiveséző írását olvasva erre sajnos nem sok esély van. Inkább úgy tűnik, az orosz elnök újabb időhúzó akciójáról van szó, amihez – az alaszkaihoz hasonlóan – Trump partnernek bizonyul. Vagy mégsem, az ő esetében ezt nehéz megjósolni.
Miközben Orbán Viktor büszke arra, hogy olyan jóban van a fenevaddal, hogy nála vesz szállást, Világ rovatunk arról számol be, hogy Európa Putyinnal szomszédos országai már az orosz támadásra készülnek. Finnországban 50 ezer óvóhely áll készen, Lengyelország pedig a teljes lakosságát pincébe tudná rejteni, és most a svédek is nagy bunkerépítésbe kezdenek. Mintha a hidegháború korszaka tért volna vissza! Igaz, akkor Amerikára legalább számíthatott a kontinens nyugati fele, amihez most éppen mi is tartozunk. Vagy mégsem? Orbán szerint aligha, mert – mint Magyarország rovatunk cikkéből kiderült – ő nemcsak nyílt sisakkal, hanem évek óta kémekkel is küzd a saját szövetségi rendszere, az unió ellen. Azt is megállapítja, hogy egyre nagyobb a különbség a Nyugat és Magyarország között. De szerinte azért, mert a Nyugat lefelé tart, mi pedig, „noha szegényebbek vagyunk”, felfelé. Ezzel próbálja etetni a háborúba vezetett harcosait – ekképp hivatkozik ugyanis az országgyűlési választásra.
Nos, ha majd kigyógyulnak a macskajajból, nekik is ajánljuk Gazdaság rovatunk cikkét, amiből kiderül: évek óta zsugorodik az ipari termelés, és még mindig nem érte el a mélypontot. Túl nagy felpattanásra sem számíthatunk, mert a magyar ipar hozzáadott értéke alacsony, és a rossz demográfiai adatok hosszú távra limitálják a munkaerő mennyiségét. Annak ellenére, hogy soha nem született ilyen kevés gyerek, a kormány családpolitikája sikeres exportcikké vált. Mindez Szellem rovatunkban, az Orbán Viktor nőügyei című, most megjelent kötet egyik szerzőjével készült interjúban kerül szóba. Pető Andrea történész szerint Orbán számára mindegy, hogy hány gyerek születik, a családpolitika csupán eszköz, csatatér, amit arra használnak, hogy kialakítsák az új normalitást.
Hartmut Rosa német társadalomfilozófus ennél vonzóbb normalitást vázol fel Életmód rovatunkban. A nagy hatású rezonanciaelmélet megalkotója a kiégésre, az elidegenedésre, a gyorsuló világ okozta stresszre kínál gyógymódot. „Megtehetjük, hogy csatatérré alakítjuk az életet, de az emberi életben nem az agresszióé az elsőség, hanem a szolidaritásé.”
HVG
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
