Pete Hegseth védelmi miniszter bejelentette: nem hajlandó visszavonni azon katonák Becsület érdemérmeit, akik a legmagasabb amerikai kitüntetést 1890-ben, a Wounded Knee pataknál történt, a kormányzat szerint csatában, az indiánok és a politikai aktivisták szerint mészárlásban való részvételükért kapták. Az ügy bonyolult, annyival nem lehet elintézni, hogy Trumpék szembemennek a valósággal.
Az 1880-as évek végére az amerikai kormányzat már nagyon közel jutott ahhoz, hogy rendezni tudja az állam és az indián törzsek között az USA megalapításától kezdve húzódó, újra és újra fellángoló konfliktussorozatot. Ekkorra az indiánokat sikerült rezervátumokba kényszeríteni, ugyanakkor a kormányzat ezt is ideiglenes intézkedésnek szánta.
A végső cél a „vadak” civilizálása és majdani társadalmi betagolása volt. Ennek megfelelően a letelepített indiánokat igyekeztek rávenni a földművelő életmódra, később pedig a saját szocializációs közegükből kiszakítva, bentlakásos iskolákban szándékoztak jó amerikaiakat nevelni az indián gyerekekből.
Ez persze az 1880-as években még csak távlati terv volt és igényelt némi átmeneti időszakot, ami alatt a kormányzat gondoskodott volna az indiánokról, élelmiszerrel, ruhával és minden egyébbel ellátta volna őket, amire szükségük van. A feltételes mód azért indokolt, mert ez az esetek egy jó részében nem, vagy csak elégtelen mennyiségben történt meg, így sok rezervátumban betegségek és éhínség is felütötte a fejét.
A korábbi életmódjuk és körülményeik megváltozását a mai Dél-Dakota állam területén letelepített lakota sziúk viselték a legnehezebben. Egyfelől azért, mert a megtörésük meglehetősen friss élmény volt a törzs tagjai számára, másfelől meg azért, mert a hét sziú törzs (oglalák, brulék, minekonzsuk, hunkpapák, szihászapák, szanzarkok és oóhenupák) szövetségéből álló lakoták azon kevés indián népek közé tartoztak, amelyekkel az amerikai kormányzat küzdelme nem bizonyult egyoldalúnak. A híres lakota főnök, Vörös Felhő még háborút is tudott nyerni a kormánycsapatok ellen, míg az indián háborúk történetének legsúlyosabb vereségét az amerikaiak szintén két lakota főnöktől, Őrült Lótól és Ülő Bikától szenvedték el 1876-ban Little Bighornnál.
A Little Bighorn-i csata egy sájen indián harcos rajzán, aki maga is részt vett az ütközetben
AFP
Ebbe a közegbe talált be a Szellemtánc mozgalom, amit egy Nevadában élő pajút sámán, Favágó indított el. A Szellemtánc egyszerre volt az indián kulturális ellenállás eszköze és egy új vallás is, amely az indián hiedelemvilág, valamint a messianisztikus keresztény tanok keveredéséből állt és az indiánok megváltását, valamint a fehér ember fölötti ítélet napjának közelgését hirdette. A vallási rituálé egy körtánc volt, amivel a tanítás szerint a folyamat eljövetelét lehetett siettetni. A krisztusi tanokat dokumentáltan jól ismerő Favágó erőszakmentességet hirdetett, illetve követőit a példás életvitelre is felszólította.
Nevada azonban messze volt Dél-Dakotától, így mire a Szellemtánc megérkezett a lakota rezervátumokba, már valamelyest változott annak üzenete is, idomult a lakoták harciasabb mentalitásához. Ők már a fehér ember eltűnését várták a tánctól és az eredetileg az ősökkel való kapcsolat megerősítésére szolgáló szellemingeknek is olyan újabb csodás funkciókat tulajdonítottak, mint hogy lepereg róluk a golyó.
Baj készül
Azt, hogy a fentiek összességéből könnyen baj lehet, sokan felismerték, bár a baj jellegével kapcsolatban voltak nézeteltérések. A lakoták egyik sérelme például az volt, hogy hiába rögzítették szerződésben a kormányzattal, hogy a számukra kijelölt terület az övék, oda egyre másra érkeztek a fehér telepesek és hasítottak ki belőle maguknak kisebb-nagyobb darabokat.
Szellemtáncot járó indiánok Amédée Forestier 1891-ben megjelent rajzán
Wikipedia
Az indiánok felügyeletével megbízott kormányszerv, az Indián Ügyek Hivatalának helyi képviselői vagy tehetetlenek voltak, vagy nem is túlzottan érdekelte őket a jelenség, hiszen eleve átmeneti intézkedésként tekintettek a rezervátumokra.
Ezt 1890 februárjában az amerikai kormányzat is megerősítette azzal, hogy a korábban a mai Dél-Dakota állam nagy részét kitevő rezervátumi területet öt különálló kisebb egységre bontotta szét, ami egyfelől nyilvánvaló megszegése volt a lakotákkal kötött szerződésnek, ugyanakkor gyengítette a törzsszövetség erejét és Washington szerint gyorsíthatta a lakoták letelepedési és integrációs folyamatát. Emellett meg persze egy rakás gazdátlanná vált földterületet lehetett további fehér telepeseknek átengedni.
A körülményeket nagyban nehezítette, hogy az 1880-as évek végén száraz nyarak és nagyon hideg telek váltogatták egymást, amit megsínylettek a fehér telepesek is, ám igazán súlyosan a földműveléssel épp csak próbálkozó indiánokat érintette. Az éhínség és a nyomában járó betegségek felerősítették a Szellemtáncnak a lakota közösségre gyakorolt hatását és ami normális körülmények között egy múlékony divatirányzat lett volna csupán, az ellenállás fáklyalángjává vált.
