Az új lemezt hallgatva az volt az első benyomásunk, hogy sokkal dühösebb, mint amit eddig megszoktunk a Csaknekedkislány (CSNK) első három albumánál. Jól érezzük ezt?
Csepella Olivér: Azért már az előző lemeznél is elkezdtük becsatornázni a zenénkbe olyan érzéseket, amiket előtte könnyebben elvicceltünk. Az első kettő albumban több volt a szomorúság, a második kettőben több a harag.
Mi ennek az oka?
Konsiczky Dávid.: Tizenöt év.
CS. O.: A kultúránk része, hogy a düh nem megengedett, sőt tiltólistán lévő, gonosz érzés. Viccelődni, ironizálni lehet, de aki haragszik, az rossz ember. Ma már, ahogy idősödtünk, kevésbé tartjuk magunkat ehhez. Húszévesen jóval kevesebb a lehetőség a cselekvésre. Akkor még azok az energiák, amelyek attól szabadulnak fel benned, hogy nem az történik, amit szeretnél, sokkal inkább befelé irányulnak. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, meg kell érkezni abba az életszakaszba, amikor megérted, hogy felnőttél, és akkor jöhet változás, ha valamit másként csinálsz.
A Munkára című dalból elég élesen kihallható egy erős politikai, közérzeti odamondás – ezek szerint a haragnak egyre inkább része az is, hogy ti hogyan érzitek magatokat a mai Magyarország valóságában?
CS. O.: Nem úgy történt, hogy a második album után ráébredtünk, hogy a Fidesz kétharmada igazából mégsem egy jó dolog. Korábban azokat az érzéseket, amiket ez a helyzet keltett bennünk, kiéltük valahogy, de nem igazán volt a fejünkben, hogy van lehetőségünk, felelősségünk változtatni. Azóta már gyerekeink vannak, nekik hagyunk itt valamit. Én most a Szikra Mozgalom elnökségi tagja vagyok,
nálam elég tisztán kikristályosodott, mit vagyok hajlandó megtenni azért, hogy egy igazságosabb országban éljünk.
Valószínűleg nem vállalnék ennyi politikai aktivizmust a zenekar nélkül, és nem énekelnénk ilyen témákról a politikai aktivizmus nélkül – ezek oda-vissza hatnak egymásra. Rettentően kellemetlen lenne, ha úgy adnánk elő protestdalokat, hogy a színpadi pozíciónkból mondanánk meg, mit csináljanak az emberek. Tudom, hogy senki nem végez szívesen politikai munkát, de a tényleges változás mégiscsak ezen múlik, és nem azon, hogy ki kivel ért egyet a kávézóban. Sokaknak nem tetszett már nagyon sok rendszer, megöregedtek és meghaltak benne, de közben nem voltak hajlandók kockáztatni, vagy akár csak némi erőfeszítést tenni arra, hogy más legyen a hatalom struktúrája.
Amellett, hogy a szövegek is odamondósabbak, mintha zeneileg is több lenne a keményebb hangzású, punkosabb dal.
K.D.: Szerintem ez lett az eddigi legszerteágazóbb albumunk. Amellett, hogy vannak rajta keményebb számok, mint a Bérelj ki vagy a Minden mozog, vannak egészen más stílusú zenék is. A fejünkben létezik egy hatalmas térkép arról, melyik szám milyen zenei világból jön – nyilván a végén desztillálódik és lesz egy közös CSNK-hangzás. Mindehhez persze az is kell, hogy a zene és a szöveg reagáljon egymásra attól függetlenül, hogy melyik van meg előbb. Olivérrel még mindig egyfajta szimbiózisban írjuk a számokat, bár a friss albumon már a billentyűsünk, Dorozsmai Gergő is dolgozott dalszerzőként. És az is biztos, hogy zeneileg is értünk. Amikor elkezdtük, szomorú huszonévesek voltunk, szakítások után, kevésbé figyeltünk a külvilágra. Zenekarként is kvázi bele voltunk fagyva ebbe a korszakba, nem is foglalkoztatott minket, hogy másról írjunk számokat. Szerintem hiteltelenül is hangzott volna a szánkból bármilyen, nagyon okos megmondás. De ami üzenet átment és átmegy tőlünk, mindig önazonos.
Csepella Olivér
Veres Viktor
A politikai témákba való beleállás is egyformán önazonos mindannyiótoknak?
CS. O.: Azért nem úgy megy, hogy egyszer csak megérkezünk a stúdióba, és azt mondjuk, hogy „fasisztákkal nem találkozhatunk középen”, nem baj, srácok, hogy ez lesz? Ennél organikusabb és lassabb is a folyamat. Ráadásul attól még, hogy korábban nem írtunk ennyire explicit számokat, adott volt, hogy politikailag aktív közegből jöttünk, az új tagok is tudták, hova szállnak be. Voltak erről beszélgetéseink, és azt hiszem, elég egységesek vagyunk benne.
