Korábban azt bizonygattam (például a Csak a Kohn meg a Grün? című cikkemben), hogy nem kellene lemondani a Tiszán kívüli ellenzékről, önmagát beteljesítő jóslatként elveszett szavazatokká tenni azoknak az ellenzéki érzelmű polgároknak a voksát, akik nem hajlandók a Tiszára szavazni listán, és az inkumbens ellenzéki politikusokat támogatnák az egyéni jelöltek közül. Nem kellene lemondani a harmadik erőről.
Az lehetne valamiféle biztosíték a demokraták számára, ha koalícióban kellene kormányoznia Magyar Péternek, aki számos kérdésben (menedékjog, Ukrajna támogatása, a jogállamiság, a „Soros-hálózatra” való hivatkozás) a magamfajta liberális ellenzékiek számára elfogadhatatlan nézeteket vall, vagy nem foglal egyértelműen állást.
Két dolgot nem vettem tekintetbe.
Egyrészt azt, hogy a Tiszának is, az ellenzék korábbi vezető erejének, a DK-nak is létérdeke, hogy a másikkal szemben határozza meg magát. Ilyen módon tudják igazolni a létezésüket, és ezen egyelőre nem is lehet változtatni. Másrészt azt látjuk szerte Európában, hogy
