Az elsők között beszélhetett Krasznahorkai Lászlóval, miután irodalmi Nobel-díjas lett. Hogyan reagált a hírre a színfalak mögött?
Nem véletlenül jutott eszébe Samuel Beckett legendás mondása, aki amikor megtudta, hogy ő kapja az irodalmi Nobel-díjat, azt a rá oly jellemző fanyar megjegyzést tette, hogy „Micsoda katasztrófa!”. Krasznahorkai ezért is mondhatta a bejelentés után, hogy „Ez több mint katasztrófa!”.
Az olyan ember, aki annyira védi magát a nyilvánosság intenzitásától, mint ő, érthető, hogy óvatos lesz, amikor egy ilyen díj apropóján születő heves érdeklődéssel szembesül.
Innentől elkezdődött a bújócska, ami érdekes módon A magyar nemzet biztonsága című, épp azon a héten nyomdába adott új regényben is olvasható. Megtörténik benne, hogy a Krasznahorkainak nevezett író szereplőt összekeverik valakivel, és a halálhírét keltik. És hát más valótlan állításokat is kellett azóta cáfolni. Ahogy az is benne van az új könyvében, milyen nagy nehézségeket okoz a szerző nevének helyes kiejtése – még a magyar ajkúak számára is. Ezt szerkesztés közben kedves túlzásnak tartottam, azóta megtapasztalhattam, hogy igaz. A nagyfokú érdeklődés miatt Krasznahorkai számára a korábbi világirodalmi sikerek, így a Nemzetközi Booker-díj után ez már nem akkora újdonság, mint Kertésznek lehetett, akinek egyik napról a másikra bolydult fel látványosan az élete. Ilyenkor az író joggal tarthat attól, hogy a díjjal járó kíváncsiság akadályozhatja a további munkájában.
Mekkora meglepetés volt ön számára az elismerés?
Hihetetlen érzés volt. Amikor a svéd titkár kimondta a nevét,
már a László hallatán átkerültem egy másik valóságba, és mintha azóta is abban a lebegésben lennék.
Boldog voltam, és azokra a hősökre gondoltam, akik kiragyognak a Krasznahorkai-életműből, mintha velük kerültem volna hirtelen kapcsolatba, akik szintén örülhetnek a díjnak, vagy talán mintha én is Krasznahorkai-hőssé váltam volna.
Hogyan fejthető meg Krasznahorkai László december 7-én, a Svéd Királyi Akadémia ünnepi ülésén elmondott beszédében az „új”, szárnyukat vesztett, köztünk hétköznapi ruhában járó, néma angyalok metaforája? És talán egy közülük az óriási távokat bejáró gondolatfutam végén felbukkanó, a törvények ellen „vétő” clochard, akire szintén felhívta az író a hallgatóság figyelmét.
Krasznahorkai Nobel-beszéde tekinthető az életmű foglalatának is. Akár egy fúga. A szöveg lejtése, lépcsőzetessége, és kivált az íve, ahogy eljutunk az angyaloktól és az égtől az emberi méltóságon át a föld alatti világig.
És ismerősök lehetnek az angyalok is, ebben az idegen világban ők hordoznak valami állandó otthonosságot. Hogy az utolsó berlini metrós jelenetben a szellemállomáson ki a jó és ki a rossz, kicsoda a clochard és kicsoda a rendőr, az olyan rejtvény, amin nekem bizonyosan kell még töprengenem. Hogy a méltóság és a lázadás hogyan találkozhat a végtelen alagutakban.
