Ha megdörzsölöm a szememet, időnként olyan hangokat hallat, mint egy csipogó gumicsibe. Magamtól erre fel sem figyeltem volna, de mikor véletlenül este, sötétben, a hitvesi ágyban önkéntelenül masszírozom a szemem, feleségem kérlel, hogy hagyjam abba, neki hideg borzongás ez a fura hang. Olyan, mintha ki akarna ugrani a szemgolyóm. Mondjuk a szemem eléggé kiugró pontja arcom domborzatának, de szerencsére kipattogni még nem készül a helyéről. Nehogy nekem repülőrajtot vegyen, mint a szárnyaló magyar gazdaság! Igazán szemtelenség lenne tőle…
A szememmel való viszonyom amúgy remek, mindig büszke voltam rá, milyen messziről el tudok olvasni feliratokat, bár nyilvánvalóan nem tehetek róla, hiszen ez nem szerzett képesség. Ma is sasszemem van, ha távolba kell látni. Hatvanpusztáig ellátok, és szabad szemmel beazonosítom a zebrákat, simán megkülönböztetve őket a csíkos kerítéstől. Anyukámtól jöhet a tekintet élessége, ő bármely elburjánzott mezőn két perc múlva négylevelű lóherét talál. Viszont a sok olvasás, képernyőzés, kézirat-böngészés elhomályosította a képet, szemüvegre van szükségem.
Az apróbetűs összetevőkhöz már hiába hunyorgok, legfeljebb, ha a hűtőpult lámpája alá tartom az árucikket, akkor tudok kisilabizálni bármit is. Ez az igazi zsákbamacska, sosem tudom meg, hogy nyomokban mogyorót is fogyasztottam! Meg pácsót!
Készíttettem is magamnak optikusnál bifokálisat, hogy például egy felolvasáson ne kelljen a szemüveg felett modorosan átkukkantgatva szemeznem a közönséggel. Alapos vizsgálat, méregdrága műdarab, de mihelyt egy kicsit tovább gyengült a szemem, lehetett volna újrakezdeni a kacifántos manővert.
Ehelyett aztán mindent elárasztanak idehaza az olcsó áruházi kétdioptriások, jut egy a kabátom zsebébe, a hátizsákomba, a kocsi kesztyűtartójába, a munkaasztalomra, az ebédlőasztalon a virágcserép oldalára, a vécébe. Nem is beszélve az ottfelejtett darabokról, amiket heverőről, ablakpárkányról, vécépapírtartóról, kád széléről halászunk össze.
