A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
2025-ben sokszor érezhettük magunkat úgy, mintha egy centrifugában ülnénk, mert a világ történései szívják ki belőlünk az életerőt. Mintha nem lett volna menekvés: Orbán vagy Trump, Putyin vagy Netanjahu, Curtis vagy Majka, Harry vagy András utánunk nyúl, és belerángat a hírek cunamijába. A médiazaj pedig, mint zsírra szállt por, óhatatlanul rátelepedik a mindennapokra is, a személyes, intim terekre és időkre. Mintha egy nárcisztikus világ nárcisztikus ragadozói állnának folyton ugrásra készen, állandó éberségre kényszerítve az embert. Talán senkinek nem lehet szemrehányást tenni, ha ebben a forgószélben kibillent a középpontjából.
Az önvédelmi reflexek ilyenkor jó esetben előhívják az emberből a létfenntartó ösztönöket, és keresni kezdi, hogy mi az, ami egyensúlyba képes hozni az életét. Előre szólok, hogy nincs válaszom (azt jobb, ha az ókori filozófusokra bízzuk), csak egy személyes kapaszkodóm, amely idén még inkább felértékelődött, és talán csak visszatekintve jöttem rá, mennyire fontos szerepe volt abban, hogy ha nem is karcolások nélkül, de egyben kijutottam ebből az évből.
Ez a kapaszkodó a balett.
Minél inkább hagytam, hogy beszippantson a külvilág, annál világosabbá vált, hogy a balett egy anomália ebben a zűrzavarban. És ezt nemcsak az elmémmel, hanem az érzékeimmel is megtapasztaltam idén, például amikor a Ferenciek terének forgatagából megérkeztem a stúdióba: mintha egy varázskapun lépnék be egy egészen más, párhuzamos világba. Hadházy Ákos tüntetésének a hangjai még beszűrődnek, tudom, hogy fontos dolgok zajlanak odakint, de nekem most egy órára idebent van dolgom.
A rituális átöltözés mintha átöltöztetné a lelkemet is. (Már az egy kisebb eredmény, hogy tudomást veszek a lelkemről.)
A teret kitölti a zene, és elkezdődik egy különleges önismereti utazás. Lábak első, karok előkészítő pozícióban, tekintet szemmagasságban, vállak lehúzva, has behúzva, és egy levegővétel – még el se kezdődött a bemelegítés, de már térdig gázolok a szimbólumokban és metaforákban.
Amit magunkkal viszünk 2025-ből
2025 próbára tett mindannyiunkat, a közélet történéseinek viharában éltük végig az évet. Volt azonban olyan dolog, amit szívesen viszünk magunkkal a következő, várhatóan még viharosabb esztendőbe is. Szerkesztőségünk munkatársainak szubjektív évértékelőiben most ezekre emlékezünk vissza. A sorozat többi cikke itt olvasható.
Még gyerek voltam, amikor a balett és én összenőttünk, de aztán több évtized eltelt, mire ismét visszatértem ebbe a számomra otthonos térbe, amelyről akkor talán még nem is tudtam, mennyire szükségem lesz rá felnőttként is. Tény, hogy egy olyan életkorban állok ismét a rúdhoz, amikor a profi balett-táncosok már rég nyugdíjba mentek. De a felnőtt balett egyik erőssége a befogadás és az elfogadás. (Mondtam, hogy anomália.) Egyrészt nem számít az életkor, másrészt nem számít a testalkat. Miközben úgy tűnhet, az egyik legszűkebb érvényesülési sávot kínálja a profi táncosoknak, a balett valójában minden elemében az emberi testre van szabva, ami azt is jelenti, hogy így mindenki magára szabhatja. Az egyik, de nem elhanyagolható különlegessége, hogy a „légy önmagad!” marketingesített mantráját világos és logikus szabályok között lehet megélni – ebben is csodálatos ellenpontot kínál a külső-belső zűrzavarral szemben.
A mentális egészségre gyakorolt hatásáról már ódákat zengtek az illetékesek, de személyes megélésem is, hogy a balett keretben és rendszerben működik, és ha ebben a keretben és rendszerben akarok mozogni, akkor az agyamban kénytelen vagyok leállítani a zsizsegést, a kettő ugyanis nem fér meg egymás mellett. Egyébként is minden fizikai és mentális erőmre szükségem van, hogy egy-egy mozdulatot világra hozzak és hogy uraljam a testrészeimet. Ahogy elkezdek a spiccemre figyelni, elenged a karom, ahogy visszahozom a karom, elenged a hasizmom, ahogy megfeszítem a hasizmomat, megfeledkezem a fejemről – végtelen történet. A végtagjaim önálló életet akarnak élni, de nem engedhetem. Keretbe és rendszerbe kell rendeznem őket. Talán paradoxonnak hangzik, de ez meglepően nagy szabadságot ad.
A balett innen nézve (is) gyönyörű metaforája a minden mindennel összefügg filozófiának. Elég, ha csak egy valami nincs a helyén, és máris szétesik minden. Márpedig ez a törvényszerűség a stúdión kívül is sokszor fejbe vágja az embert. A részletek nagyon is számítanak, a legapróbb izommunkát sem lehet elhanyagolni, mert valahol vissza fog ütni.
De mielőtt bárki is azt hinné, hogy végig halálosan komolyan vesszük magunkat, az órai munkába meglepően sok nevetés fér bele – nem utolsó sorban az oktatóinknak köszönhetően, akik empátiát, humort és bölcsességet képesek belevinni minden egyes közös kalandba. Ez a fajta interakció hatalmas kincs már önmagában is, de a folyton acsarkodó, gáncsoskodó, emberségből sokszor elbukó világban még erősebb kapaszkodót jelent az ő hozzáállásuk. Idekint túlságosan is elszoktunk attól, hogy egymást bátorítsuk, egymást támogassuk, egymást elismerjük. Nem tudjuk, ki milyen közegből, családi helyzetből, munkahelyi stresszből, esetleg betegségből érkezik meg a stúdióba, de az biztos, hogy ott erős biztonsági hálót feszítenek ki számára az oktatók és a társak. Itt és most ennek felbecsülhetetlen értéke van.
De vissza a gyakorlati részekhez. A balett varázskapuját nemcsak a stúdió bejárata jelenti, hanem a titkosnak tűnő nyelv is, amelyen a mozdulatok megszólalnak. Persze nincs benne semmi titok, egyszerűen csak a francia balettszótárt használjuk, de épp ezért mégis olyan, mintha egy másik világban, egy másik kommunikációs univerzumban léteznénk arra az egy órára. Nehéz is lenne lefordítani a rond de jambe par terre-t, a pas de chat-t vagy a fondu-t, mégis, amikor elhangzanak ezek a szavak, mindenki tudja a testében, hogy miről van szó.
De nemcsak egy szótárt sajátítunk el a balettel, ennél sokkal többet és többre megtanít. Például alázatra a testünk lehetőségei és korlátai iránt, az érzelemszabályozásra és a fegyelemre, ezek nélkül aligha lehet mosolyogni a legnagyobb erőfeszítések közepette, márpedig a baletthez ez is hozzátartozik. Ahogy az is, hogy ha hibázunk, elfelejtjük, mi jön, kijövünk a ritmusból, akkor is a legcélszerűbb, ha egy mosollyal rendezzük a sorainkat, és mintha mi sem történt volna, kecsesen folytatjuk.
A balett fejleszti az egyensúlyt és a koordinációt – mindkét képesség jól jön a mindennapi életben is, a szó szoros és átvitt értelmében is.
A balett megtanít játszani és kísérletezni – mindkettőt hajlamosak vagyunk elfelejteni a nagy felnőttösködésben. És a balett bátorságra tanít – ezekben a mozdulatokban nem lehet elbújni, egyszerűen muszáj felvállalni saját magunkat.
És muszáj bízni magunkban, különben hogyan is tudnánk elhinni, hogy a mostanában gyakorolt entrelacé nem lehetetlen? (Nem az!)
Miközben a balettórákon mindenki a saját útját járja, megtanulja a csapatmunkát is, karban táncolni, sokszereplős koreográfiát begyakorolni csodásan fejleszti az ember társas skilljeit, a magára és a többiekre való párhuzamos odafigyelést. Ezen a ponton kell bevallanom, hogy a balettbe való kapaszkodásom idén odáig fajult, hogy jelentkeztem a stúdió előadására is, és én, aki utálok szerepelni, 48 évesen színpadra álltam.
Több mint balett
A három hónapig tartó próbafolyamat olyan élmény volt, amely a megszokottnak gondolt felnőtt létben megint csak anomáliának számít, olyan pillanatoknak lett tétje, amelyekről a mindennapi darálóban elfeledkezünk. Olyan izgalmat és együttrezgést éltünk át, ami tényleg a művészetnek a sajátja. És a művészetet nemcsak befogadni, hanem csinálni és létrehozni is lehet, még úgy is, ha azt gondoljuk, nekünk semmi közünk hozzá. A lausanne-i balettverseny elvárásai mellett persze értékelhetetlen volt, amit csináltunk, de a mi balettünket magunkhoz mérjük, és ebben nagyot ugrottunk – sokan egyenesen fejest az ismeretlenbe –, és talán megtanultuk értékelni is magunkat – akik ott voltak a nézőtéren, azok tudom, hogy értékelték.
A balett egyik húzóereje, hogy az ember azt érzi, soha nem tudja elérni a tökéletességet, hogy amire ma képes, az talán holnap már nem fog úgy sikerülni, de az is lehet, hogy holnap már túl fogja szárnyalni önmagát. Mindig ott van egy tér, ahol jobbnak lehet lenni, és ott van egy olyan tér is, amelyben az aznapi állapotból kell kihozni a legjobbat.
A balettrúd pedig azért van, hogy megtartson, ha épp kibillenne az egyensúlyom. Jó ezt észben tartani, amikor épp azt hiszem, nincs mibe kapaszkodni.
