A történelem leginnovatívabb, határokon átívelő együttműködéseként az ezredfordulóra készült el, azóta működik az emberiség egyfajta égi telephelyeként a Nemzetközi Űrállomás. 2000 novembere óta egyetlen perc sem telt el úgy, hogy legalább néhány ember ne tartózkodott volna a fedélzetén. Az űrhajósok a világ minden tájáról érkeznek.
A mai nemzetközi viszonyokat figyelembe véve az ilyesfajta békés együttműködés már korántsem magától értetődő. Néhány évtizeddel korábban pedig egyenesen elképzelhetetlen lett volna: amikor a két pusztító világháború utáni hidegháború derekán, 1969-ben ember lépett a Hold felszínére, szóba sem kerülhetett, hogy a nagyhatalmak egymást segítve juttassák minél messzebbre a Földtől a kíváncsi űrhajósokat.
Az Apollo–11 küldetés lényegében eldöntötte az űrversenyt – amikor az egyik csapat már tucatnyi góllal vezet, érthető, hogy mindkét fél lelkesedése csökken. Ráadásul az amerikai győzelem bődületesen sok pénzt emésztett fel. Így aztán mindkét félnek érdekében állt az 1975-ben indult Apollo–Szojuz-program, az amerikai–szovjet űregyüttműködés, ami politikailag messzemenőkig fontos, a gyakorlatban viszont kevésbé messze ment: a Hold meghódítása helyett immár a Földhöz közelebbre koncentrálták erejüket a nagyhatalmak. Ez pedig inkább a szovjetek számára volt „hazai pálya”, a Szaljut-program űrállomásai 1971-től napokig, hetekig, hónapokig (később évekig) működtek űrbéli laborként, az USA csak 1973-ban indította el a Skylabet. Az első igazán hosszú távon működő űrállomás az 1986-ban megnyitott moduláris szovjet Mir lett, mellyel az emberiség állandó kutatói jelenlétet tartott fenn pár száz kilométerre a Földtől.
Az amerikai tervek akkoriban az orosz békére (mir) reagáló szabadságról, egy Freedom nevű űrállomásról szóltak, melynek építését 1984 elején rendelte el Ronald Reagan elnök. 1998 novemberén egy orosz rakétával állították pályára az akkor már Nemzetközi Űrállomásnak (ISS) nevezett, orosz–amerikai együttműködésben készülő létesítmény első modulját, a Zarját. Az időnként újabb egységekkel bővülő űrállomás ékes példája lett annak, hogy mire képes az emberiség, ha kardcsörtetés helyett inkább az összefogásra fókuszál: az ISS-en egyszerre végez munkát az európai, a kanadai, a japán, az orosz és az amerikai űrügynökség. (Az ISS-programhoz összesen 16 ország csatlakozott.) Csodaszámba megy, de még ma is érvényes: az utóbbi években eléggé megromlott amerikai–európai–orosz kapcsolatok legalább az űrben nem lehetetlenítették el az együttműködést.
Ma már a laikusok előtt sem szorul magyarázatra, mi értelme volt, hogy egy évtizede Magyarország is az Európai Űrügynökség, így az ISS-program tagja: Kapu Tibor személyében magyar kutatóűrhajós is dolgozhatott az űrállomás fedélzetén. (A magyar tervek szerint a Kapu tartalékaként kiképzett Cserényi Gyula is részt vesz majd egy küldetésen.) Annak fényében, hogy az elmúlt negyed évszázad alatt már több mint 4000 kísérletet végeztek el az ISS fedélzetén, melyekből bő 4400 tudományos publikáció született, azt sem kell hosszan ecsetelni, hogy miért van értelme a közös űrlabornak.
