Horn Andrea: Két kis bot meg egy hosszú madzag, avagy hogyan csúsztam rá teljesen a kötésre

„Ezt a kört még befejezem, aztán tényleg indulok aludni” – ígérem meg magamnak újra és újra, miközben lassacskán teljesen elcsendesednek az egyébként meglehetősen zajos józsefvárosi utcák, amelyekre a lakásból rálátok, s a környező házakban sorra hunynak ki a fények. Elmúlt éjfél, de még nem akaródzik elengedni, amin dolgozom. „Na jó, addig folytatom, amíg el nem fogy ez a gombolyag, hiszen már alig van belőle” – fogadkozom ismét, de tudom, hogy előveszem majd az újat és azzal is folytatom még egy kicsit a mintát, mert… nem is tudom. Megrezzen a telefonom, Messenger-üzenet érkezik. „Már megint kötsz, mi? –  kérdezi anyukám. – Komolyan, mintha az életed múlna rajta. Vagy legalább jól keresnél vele…”

Persze egyik sem igaz. Csak a szeretteimet látom el ennek a rettentően időigényes, cserébe – mivel szinte csak természetes anyagból kötök – meglehetősen drága hobbinak az eredményeivel. Újra és újra örömmel és büszkeséggel tölt el, ha olyasmit látok rajtuk, amit én magam készítettem – gyakorlatilag két kis bot meg egy hosszú madzag segítségével. 

Az egyik nagymamám csodaszépen hímzett, a másik varrónőként dolgozott, valami mindkettejüktől ragadt rám, a kötés alapjait mégsem tőlük, hanem az általános iskolai technikaórán tanultam meg. Az osztályt két csoportra bontották, a fiúk fúrtak-faragtak, a lányok főleg varrni, kötni tanultak (ennyit a nemi sztereotípiákról). Élénken él az emlékeimben egy fekete-fehér sál, amelyet az egyik Juventus-drukker osztálytársunk, Miklós „rendelt”. Sose készült el, mert pocsékul nézett ki; akkor még nem tudtam, hogy a puszta harisnyakötés, bárhogy is küzdjünk ellene, mindig össze fog pöndörödni. (Viszont azóta én is a torinói focicsapatnak szurkolok.)

Attól fogva hosszú évekig eszembe sem jutott, hogy kötögessek, sokkal inkább érdekelt a varrás. Úgy három éve már néhány szabásmintát is vásároltam, anyagokat keresgéltem, varrótanfolyam szervezőjének küldtem levelet a következő időpontról érdeklődve, de hamarosan tudatosult bennem, hogy egyelőre nem nagyon tudnék hová tenni egy varrógépet. Egy két évvel ezelőtti novemberi reggelen aztán úgy ébredtem, hogy én mostantól bizony kötni fogok!

Unsplash

Az egész egy zacskó fonallal kezdődött, amelyet egy kedves kollégámtól kaptam, mondván, neki jó ideje csak ácsorog a szekrénye alján. Abból sál lett, a következő, már szaküzletből beszerzett motringból pihepuha merinó fejpánt – amit a barátnőm néhány hónap múlva jól ki is mosott a kabátja ujjában. Mire véget ért a program, már legfeljebb csak csuklószorítónak lett volna jó. Csak kicsit lettem morcos, kapott egy másikat. Aztán jöttek a projektek egymás után: újabb sál, sapka, az első pulóver, ráadásul norvég mintás, megingathatatlan önbizalommal. Az meg már csak a végén esett le, hogy azért nem jött ki az előírt mennyiségű fonalból, mert végig csavartan kötöttem a sima szemeket…

Azóta jó két tucat pulóver, mellény, felső és mindenféle kiegészítő esett le a tűimről, amelyeket gyakran hosszabb-rövidebb utazáshoz is magammal viszek. Megtanultam, hogyan érdemes „átcsempészni” őket a macerásabb repülőtereken (csak olyan légitársaságok gépére, amelyek nem tiltják az ilyen eszközöket), órákat tudok eltölteni minták, fonalak keresgélésével, összehasonlításával, az Instagram-fiókomban több száz inspirációul szolgáló kép és videó vár elmentve a sorára.

Olyannyira a részemmé vált a hobbim, hogy már a barátaim is küldözgetik a kötős mémeket, vicces vagy érdekes videókat (tudta, hogy a II. világháború idején a kötött holmikon fontos információkat is továbbítottak a hírszerzésnek?), a családtagjaim pedig már jól tudják, hogy ha akkor beszélnek hozzám, amikor szemeket számolok, valószínűleg semmire sem fogok emlékezni az elhangzottakból. Mert amellett, hogy az elkészült darabokat máson látni boldogság, az alkotás folyamata is az. 

Mit mond a tudomány?

„A kézimunkázásnak, az alkotásnak alapvetően lélekrendező és -gyógyító, megnyugtató hatása van. Monoton tevékenység, amelytől csökken a pulzusszám, a vérnyomás. Vagyis egy hosszú nap után – amelynek során még akkor is sok stressz ér minket, ha aktívan dolgozunk azon, hogy ne így legyen – stresszoldóként működik. Ugyancsak a monotonitásának köszönhetően meditatív” – kezdte a kötés testre és lélekre gyakorolt jótékony hatásainak felsorolását Békési Tímea, aki elsősorban szenvedélybeteg családok tagjaival és gyászolókkal foglalkozó segítő szakember, civilben lelkes kötő és horgoló. 

„Ha bonyolultabb, sok számolással járó mintát választunk, nem kalandozhatunk el, nem oszthatjuk meg a figyelmünket, tehát a koncentrációban is fejlődhetünk, akárcsak a kreativitásban. Fegyelemre is tanít a kötés, hiszen követni kell a leírást, ha épp nem a saját elképzelésünket valósítjuk meg. A memóriára is jó hatással lehet, hiszen idővel megtanuljuk az egyes mintaelemek végrehajtását, a technikákat. Edzés a kezünk és a karunk izmainak is, hiszen rengeteg izom közreműködése szükséges hozzá” – folytatta a felsorolást.

Persze nem pusztán a kötés, az alkotás folyamata tud hatni a lélekre, hanem az is, ha a hobbinkat közösségben, például valamelyik kötőtanfolyamon vagy -klubban űzzük, ahol egy jó beszélgetés mellett segíthetünk másoknak vagy épp mi leshetünk el fogásokat a tapasztaltabbaktól. 

Sőt nem is kell feltétlenül kötni ahhoz, hogy erőt merítsünk belőle az előttünk álló feladatokhoz. „Már az is hasznos lehet, ha csak gondolunk arra, hogy este hazaérünk és olyasmit csinálhatunk, amit szeretünk. Ez segít, hogy oxitocin szabaduljon fel a szervezetben.”

Unsplash

A kötés a finommotorikát is fejleszti, de manapság inkább csak az alternatív iskolákban tanítják. „Egy nagyon kedves ismerősöm Waldorf-iskolába járó lánya és fia is megtanult kötni és horgolni is. A lánynak nem csípődött be, de a bátyjának igen, és még ma, huszonéves egyetemistaként is szívesen készít így ajándékokat a barátainak.”

Bár nem gyakorlat nála, előfordult már, hogy Békési Tímea a terápiás munkában is használta a kötést. „Az illető válási gyászban volt, és arról beszélgettünk, hogy a hosszú házasság után mennyire fájó a férje hiánya. Megbeszéltük, hogy olyasmit kellene csinálnia, tanulnia, amihez nem kötődik a volt férj emléke, keresgéltük, mi lehetne az. Én nem adok ötleteket, hanem arra biztatom az embereket, hogy találják meg ők magukban ezeket a lehetőségeket. Ekkor mondta ez az asszony, hogy még nem tud kötni, de szívesen megtanulna. Megmutattam neki az alapokat, ő pedig kötött magának egy sálat. Nagyon boldog volt vele, hiszen egy új életszakasz kezdetét szimbolizálta számára és abban is megerősítette, hogy nem túl idős még ahhoz, hogy új dolgokat tanuljon meg, vagy a férje segítsége nélkül érjen el valamit.”

A függőségekre is pozitív hatással tud lenni a kötés, sokan beszélnek arról, hogy segítette felépülésüket, hiszen türelemre és a rutin betartására ösztönöz. Erről a szakembernek személyes tapasztalatai is vannak. „Korábban dohányoztam, amiről többször megpróbáltam leszokni. Amikor végre tényleg sikerült abbahagyni, felerősödött bennem a kézimunkázás iránti igény, mert nagy szükségem volt arra, hogy matassak valamivel ahelyett, hogy cigarettát sodrok.”

 A hobbiját jótékonysági kezdeményezéssé is tette Békési Tímea, életre hívta a Köttusát, amelynek az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet a szenvedélybeteg családokban nevelkedő közel négyszázezer magyarországi gyerekre, a nehézségeikre, és információkat adjon a témában. Az  alapvető gondolata az volt, hogy ha az érintett gyerekek élőláncot alkotnának, az Budapesttől a 220 kilométerre fekvő Pécsig érne. A cél így épp 220 kilométernyi sál megkötése lett, amit a résztvevők végül bőven túlteljesítettek: megdupláztak. A kampány adománygyűjtéssel párosult, amelynek keretében 11 millió forint gyűlt össze. Az összeget szenvedélybeteg családban élőket segítő és támogató csoportok, szakemberképzések és a témát övező tabukat lebontani segítő ismeretterjesztő előadások és foglalkozások beindítására fordították. 

A névhez ötletet a Szívek szállodája című sorozatból merítette Békési Tímea, aki megtapasztalhatta, hogy az emberek ilyen céllal is nagy örömmel veszik elő a kötőtűiket. „Országszerte 931 darab sál készült el, amelyeket azok kaptak meg, akik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Apa Anya Pia elnevezésű programjában vesznek részt. Sok időseket ellátó vagy szociális intézmény is csatlakozott a kezdeményezéshez, és akad olyan hely, ahol azóta is kötnek. Azt a visszajelzést kaptuk, hogy az ellátottak sokkal jobb mentális állapotba kerültek.”