Az év egyik legszexibb témája az átalakuló párkapcsolatok voltak, a férfiak elmagányosodása, az egyre nagyobbra nyíló olló a liberális nők és a szélsőjobbra tolódó férfiak között. Ez a globális társadalmi jelenség nagy hatással volt a politikára is. Hasznot húztak belőle a szégyentelenségre építő populista vezetők, amire alulról szerveződő nők ellenállási hulláma válaszolt.
Az év utolsó hírlevele arról fog szólni, ami a 2025-ben megjelent összes Kokettnek meghatározó témája volt. Ez pedig a szégyen.
A szingli nők éve
Nemrég megjelent cikkek különböző nézőpontokból járják körbe a kérdést. A The Economist gazdasági oldalról elemezte a kapcsolatok kikopását, az ősszel új szerkesztővel debütáló Vogue divatmagazin pedig egész egyszerűen kellemetlennek minősítette azt, ha valakinek pasija van – vagyis már nemcsak az elmagányosodott fiúk szorultak ki az elfogadható szerepből, de a náluk valamivel sikeresebb férfitársaik is. Sőt, azok a nők is, akik még ilyen ódivatú hóbortokkal bajlódnak, mint a heteronormatív párkapcsolatok. A The New York Times címlapján női hibáztatásban gyökerező, vitának álcázott podcast jelent meg, ami már nem a magányos férfiakat és nem is csak a karrierista nőket, de a teljes szólásszabadságot temette. E szerint a narratíva szerint
itt van a woke 2.0, a rém, amiről senki sem tudja pontosan mi, de amitől Orbán Viktor és a konzervatív feministák ugyanúgy rettegnek.
Az angolszász média kimondta az ítéletet: 2025 a szingli nőké. Mindeközben a magyar politika maradt a férfiak terepe. Ebben az egyre őrültebb világban meghatározóvá vált a férfiasság bizonygatása, a képviselők, miniszterek és pártelnökök úgy próbáltak új választókat magukhoz édesgetni, mint ahogyan az első pár randevú kampányidőszakában, az udvarlásnál szokás.
Megoldás helyett mindenki a másik oldalt kezdte hibáztatni. A szerelem jobbra húzott, szó szerint. Új randiappokat dobtak piacra, ami már a politikai világnézet szerint hozta össze a szingliket. A konzervatív párok új platformja, a Jobbrandi év végi sajtóközleményében azzal büszkélkedett, hogy már átlépték a 100 ezres tagságot, míg a liberálisoknak szánt Balrandi „gyakorlatilag üresen kong – a felhasználók döntöttek, az értékek számítanak”.
Pedig nem az értékek számítottak 2025-ben sem. Helyette a szégyen újbóli felfedezése és újrakeretezése adott muníciót arra, hogy a heteronormatív párkapcsolatok átalakulásának értelmet és érzéseket adjon. Ez vált az egyetlen közös ponttá: a performatív férfiak és a boyfriendek kinevetése, az elmagányosodott radikálisok lenézése, a munkahelyeken hatalomra szert tevő nők hibáztatása, a szex hiányolása, mind-mind a szégyenben – vagy inkább a megszégyenítésben – gyökereztek.
Mivel nőnek születtem Magyarországra, azt talán még a macsó férfi felsőbbrendűséget hirdető politikusok is elismerhetik, hogy – ha újságíróként nem is tartanak sokra – a szégyen a szakterületem.
Szégyen vs. önutálat
„Téged mi motivál?” – kérdezte egy fiatal huszonéves, kultúrában dolgozó fiú tőlem egy irodalmi kerekasztal-beszélgetés után.
„Engem a dac” – vágtam rá. – „És téged?”
„Az önutálat” – válaszolta teljes természetességgel.
Azt gondolom, ez a beszélgetés elég jól megmutatja annak a szakadéknak a természetét, amit a párkapcsolatok és a romantika recessziójaként emlegetett az elmúlt évben a média. A dac és az önutálat ugyanis ugyanott gyökerezik. Mára nem az a kérdés, hogy érzünk-e szégyent, hanem az, hogy hogyan kezeljük azt.
Mivel évszázadokon át a nők szégyene nem okozott problémát sem gazdaságilag, sem demográfiailag – sőt, a kapitalizmus ebből a mai napig remekül profitál –, így a romantika recessziója is csak akkor lett látványos probléma, amikor a férfiakra került a sor, hogy szégyenkezzenek. A férfiszégyen ugyanis nem termel profitot a szépségiparnak, nem születik belőle több magyar gyerek, a demokratikus intézmények nem erősödnek, a társadalmi egyenlőtlenségek sem csökkennek. Politikai profitra mondjuk pont alkalmas, és már más iparágak is rájöttek arra, hogy miként húzzanak hasznot a maszkulinitás megbicsaklásából.
A populista férfi politikusok szégyentelensége is egyfajta módja annak, hogy ezt az érzést cselekvéssé formálják. A radikalizálódó férfi szégyene erőszakba torkollik, iskolai lövöldözésekbe, késelésekbe, családon belüli bántalmazásba, szexuális visszaélésekbe, háborúkba. Az is erőszaknak számít, ha ezek a férfiak saját maguk felé fordítják a dühüket: magányba, függőségekbe, alternatív szubkultúrákba menekülve. Vannak, akik egyszerűen csak hazamenekülnek, vagy még inkább sosem hagyják el az otthont. A mamahotel melegében főznek, vasalnak rájuk, hiába van munkájuk, közösségi életük, vezetnek autót, tulajdonképpen nem tudnak függetlenedni.
Ezek egyikéből sem kérnek azok a nők, akik pont a velükszületett szégyen miatt korán függetlenné, ambiciózussá, empatikussá váltak. A női elmagányosodásról is lehetne persze beszélni, de azért nem vált olyan globális trenddé, mint a férfiaknál, mert a nők évszázados elnyomása azt eredményezte, hogy megtanulták becsatornázni a rájuk erőltetett szégyenből születő dühöt, és megtanultak közösséget építeni. Ezt nem maguk felé vagy más kisebbségi csoportok ellen fordították, hanem kreatív energiaként csatornázták be, ami kollektív hajtóerőként vitte és viszi őket előre továbbra is.
Igazolják ezt kutatások, számok és rengeteg elemzés, amelyek idén születtek. Szubjektívan ezt igazolják a beszélgetéseim férfiakkal.
Más történelmi, politikai és kulturális adottságok között ugyan, de mindannyian egyre több szégyent érzünk.
