Az ókori drámákból tudjuk, hogy a hatalom és a szerelem megosztása sokszor vezet tragédiákhoz. A szocializmusból megtanultuk, hogy a szennyest nem illik kiteregetni. A ’90-es évek megmutatta, hogy ha valaki mégis kiteregetné azt, akkor hogyan kell a szerető alsónadrágjával pózolni címlapon. A kétezres évek első negyedére azt látjuk, hogy privát életek elválása az országot is választás elé állíthatja.
Az, hogy kell-e beszélnünk a politikusok magánéletéről, és hogy a szerelmi kapcsolataik, házasságuk, félrelépéseik a közérdekre tartoznak-e, nem újkeletű kérdések, és nem is botrányos felvetések. A politikusok régóta használják párkapcsolataikat saját politikai kampányaik részeként. Sokan maguk teszik központi beszédtémává, bulvárosítják el kommunikációjukat. Nem tudni egy politikus családjáról szinte bárhol a világon lehetetlen, ha valaki kicsit is követi a közéletet. Inkább érződik radikálisnak az, aki védi a privát magánélét.
A választásokra vezető hajrában a magyar politika színterén szintén lehetetlen nem belebotlani a családi kontentbe. Nem elég a szakpolitika, nem elég szexinek lenni, a társas szerepek bizonygatása is a pártok identitásához tartozik. Még oknyomozó újságírók és paparazzik sem kellenek: elég felmenni a Facebookra, hogy lássuk a miniszterelnök unokáit húsvét reggel vagy Magyar Pétert és barátnőjét, ahogy eperrel etetik egymást az országjáró turnén. Korábban azt is láttuk, hogy Gyurcsány arcára még miniszterelnökként hogyan ken alapozót felesége, Dobrev Klára egy TV adás előtt. A politikus belebújik a férj, feleség, barátnő, unoka vagy szerető szerepébe, ami így fontos elemévé válik a politikai arculatának is.
Mivel a modern politikában az emberség bizonygatása egyre fontosabbá válik, fontos az imidzs, az „emberarcú” politikus. A nép között jár, tehát muszáj a magánéletet is megnyitnia. A kapcsolatok politikai termékké válnak, és azok széthullása elsősorban nem magánéleti krízisként van keretezve, hanem mint politikai kockázat. Nagyjából ezzel érvel minden újságíró, aki magát komolyan veszi, és nem bulvárral foglalkozik. És valahol teljesen érthető és logikus ez a magyarázat.
Bennem mégis ott van egy mély, empatikus, emberi hang, ami nem tudja lenyelni a magyarázatot, hogy „ezt vállalták, ezt kapják”. Egy részem nem akarja terméknek látni a politikusokat, egy nagy részem még hisz a könyörületben, a bűnbánatban, a megbocsátásban. De tudom, a magyar politika jelen formája nem ezekre az értékekre épül.
