Háztartási tárgyak – ez lett volna eredetileg a címe a Pink Floyd 1975-ben megjelent új albumának, amit mindenki nagyon várt az 1973-as The Dark Side of the Moon után, amely világhírt hozott az 1965-ben alakult együttesnek és tetemes bevételt az EMI-nak. Az új album csak nem akart összeállni, pedig az együttes a klasszikus felállásban gyakorolt: Roger Waters (basszusgitár, a fenti 1969-es képen jobbról a második), David Gilmour (szólógitár, balról a második a képen), Richard Wright (billentyű, a fotón a bal szélen) és Nick Mason (dob, a jobb szélen). Nem igazán tudták, merre menjenek. Gilmour maradt volna a sikerlemez zenei világánál, a többiek vissza akartak térni az alapító – az együttesből 1968-ban kiszorult – Syd Barrett énekes-gitáros-dalszerző fémjelezte kísérletezőbb megoldásokhoz.
Mivel nem sikerült átütő új számokat írni, felmerült, hogy egyáltalán ne használjanak hangszereket, pusztán a háztartásban található mindennapi tárgyakkal állítsanak elő zenét. Akkoriban a londoni alternatív zenei világban számos hasonló kísérlet zajlott, több avantgárd együttes használt fel lemezein zajokat, zörejeket, ipari hangokat. A Pink Floyd korai lemezein, de a Dark Side of the Moonon is jócskán hallhatók hasonló effektek – a rádiótól az állathangokon, a szívverésen, a csöpögő csapon és a lépéseken át a hűtőszekrény ajtajának nyikorgásáig –, ilyenekből volt is gazdag gyűjteményük, amit a zajfelelős Mason kezelt.
A zenekar mindent bevetett, amit a stúdióban talált a porszívótól a turmixgépen és a seprűn, valamint a földhöz vágott palackokon át a borospoharakig (ezeket különböző mennyiségű vízzel töltötték fel, és a peremükön az ujjukkal körözve állítottak elő éles hangokat). De a felvételek nem haladtak. A próbákat amerikai és angliai turnék is megszakították, végül elvetették a Háztartási tárgyak címötletet, és
