1989. október 23-án Szűrös Mátyás volt kelet-berlini és volt moszkvai nagykövet, a Politikai Bizottság, majd az Országgyűlés volt külügyi osztályvezetője, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja a Parlament erkélyéről kikiáltotta a harmadik magyar köztársaságot.
Az Országgyűlés június 19-én szavazott az ország címeréről.
Sokakkal szemben az SZDSZ-es Szabó Miklós történész a Kossuth-címert támogatta, mondván: „A Horthy-rendszer idejében született meg az a gondolat, hogy a korona az ezeréves magyarság, az ezeréves magyar történelem szimbóluma. … A Horthy-királyság azonosította magát az ezeréves Magyarországgal. Ha koronás címerünk lesz, sokan úgy értelmezik majd itthon és külföldön, mint a ’45 előtti úri Magyarországhoz való visszavágyódást”.
A koronás kiscímer kétszer annyi igen szavazatot kapott, mint a Kossuth-címer, de nem kapta meg a szükséges kétharmados többséget, a kérdést ismét napirendre tűzték.
1990. július 3-án Balsai István igazságügyi miniszter egyedül a koronás kiscímerre vonatkozó törvényjavaslatot terjesztette be.
Antall József miniszterelnök kijelentette: a kormány úgy ítélte meg, hogy az ország közvéleménye a koronás címer mellett van, amely az előző parlamenti szavazásnál majdnem megkapta a szükséges minősített többséget.
Az Országgyűlés 258 igen szavazattal, 28 ellenében, 35 tartózkodás mellett – a kormány előterjesztésének megfelelően – a koronás címert nyilvánította Magyarország állami címerévé. A magyar nép a szabadon választott képviselői útján a jobbágyság visszaállítására szavazott.
Ünneplők 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásakor, a Parlament előtt
Fortepan / Kanyó Béla
De most nem a többségről fogok beszélni.
Györök Leó 1847. április 22-én született. Apja, az évszázados nemességre visszatekintő Györök György a szabadságharc hadbírája volt, édesanyja a horvát Novákovics Julianna 1851-ben 28 évesen ikreket szült, belehalt, és néhány hét múlva az ikrek is meghaltak. Leó négyéves volt ekkor. Az apa nehezen kapott állást, Kivadáron, majd Devecserben ügyvédeskedett, jogi szakkönyveket és színdarabokat írt, színtársulatot szervezett, állandóan eladósodott; a hatvanas években Balatonfüreden, Sopronban, majd Keszthelyen próbálkozott lapszerkesztéssel, pedagógus lett. Megírta a Margitsziget történetét, kézzel színezett rajzokkal maga illusztrálta; verses színművének címe: „IV. Béla a Margitszigeten, vagy a margitszigeti apáczák”. 1875-ben a hatezer fős Szalókon megalapította a lányiskolát, ott halt meg 1888-ban. Ismernie kellett a dédapámat, Spira Mihályt, aki a Szalókkal hol összevont, hol különválasztott, hol megint összevont Abád zsidó fiúiskolájában volt tanító.
Leó a székesfehérvári középiskola után Fiuméban tanult tengerésznek. Hajótiszt lett, de Cardiffban kiszállt, nyelvtanításból élt, majd a Sorbonne-on beiratkozott az út- és hídépítő mérnöki karra, filozófiát hallgatott és Courbet festőiskolájába járt. A Párizsban élő Grisza Ágost levele szerint Leó 1871. március 18-án letette a mérnöki vizsgáit, és hazakészül Magyarországra, hamarosan nagykorú lesz, és az anyai örökségét óhajtja elrendezni. Nem akármilyen teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy a záróvizsga napján kiáltották ki a Kommünt, amelynek Györök Leó a katonája lett, de már addig is háborús körülmények között végezte az egyetemet, hol az órák, hol a vizsgák maradtak el, és csak azért húzta ki Párizsban, hogy a vizsgáit letehesse. Ösztöndíjat soha nem kapott, Magyarországról egyedül a székesfehérvári nagybátyja, Schlamandiger Imre támogatta, akitől az anyai örökség terhére Györök Leó előleget kért. Friss diplomájára tekintettel az erődítések építéséhez osztották be. Hadnagyként kezdte, hamarosan vezérkari századossá nevezték ki Jarosław Dąbrowski lengyel tábornok seregében, így irányította Porte Maillot védelmét. Pontos ágyútűzzel és váratlan kitörésekkel három hétig tartotta Párizs kapuját, majd a már romos Issy-vár parancsnokává nevezték ki a lemondott Émile Eudes tábornok helyére, aki megpattant Svájcba. Györök az utolsó pillanatban vonult vissza maradék csapatával. Visszavezényelték parancsnoknak a Porte Maillot-ba, naponta és félnaponta 24-es ágyúkat, homokzsákokat, lőszert kért a főparancsnokságtól, mindenből kevés volt. Május 21-én elárulták őket, május 23-án, a Myrha utcai barikádon Dąbrowski tábornok halálos sebet kapott, másnap temették. Györök Leót két tiszttársa, Janniere és Lafayette századosok árulásért följelentették, letartóztatták, de hamarosan kiengedték, és megint harcolhatott a Pere-Lachaise temető nemzetőrei között, mígnem május 27-én bekerítették és a temető falánál a jövőbe mutató elmés találmánnyal, a golyószóróval halomra lőtték őket. Leónak a lábát találták el, a rá zuhanó halottak megvédték az életét. Éjszaka kiásta magát, Grisza Ágost lakására ment, akit másnap, a Kommün leverésének napján vele együtt tartóztatták le épp az ő rejtegetése miatt. Grisza Ágostot, a Monarchia tisztviselőjét a fia az ellenforradalmárok hatóságánál igazolta, őt elengedték, de Leót halálra, majd kegyelemből örök deportálásra ítélték, még nem tudván, hogy a Montmartre bástyájának parancsnoka volt. 1871. június 6-án Brestbe szállították, a kikötőben 12 ezer foglyot gyűjtöttek össze a börtönné alakított uszályokon. Leó hajója, az Aube (Hajnal) 975 deportáltat fogadott. A hajópadlón szalma nélkül hevertek, romlott ételt kaptak, ha egyáltalán, a rabok kétharmada – a hivatalos iratok szerint a fele – négy hónap alatt meghalt. Leó is beteg lett, kórházba szállítását hiába kérte.
Szeptember végén a hajó Új-Kaledóniába indult, de Leó már nem volt rajta: 1871 decemberében Budapestre érkezett.
