A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Felkavaró érzelmekre és gondolatokra, ugyanakkor intellektuális értelemben rendkívül szórakoztató vizuális anyagra számíthat az, aki elmegy az április 24-ig nyitva tartó PHOTO | BRUT – Ösztönös fotográfia Válogatás a párizsi Bruno Decharme-gyűjteményből című kiállításra a Capa Központba. A különféle okokból a társadalom peremére szorult, nem ritkán drámai életesemények által sújtott, sajátos elme- és pszichés állapotú emberek műveire specializálódott párizsi Bruno Decharme-gyűjtemény fotó alapú alkotásaiból két kurátor, Mucsi Emese és Váradi András válogatott.
Váradi András és Mucsi Emese, a kiállítás kurátorai
Capa Központ
Váradi maga is kívülálló bizonyos szempontból: molekuláris biokémikusként dolgozik, nem végzett művészettörténeti vagy esztétikai tanulmányokat, és nem is kurátor a szó hagyományos értelmében. Mégis, ez már a harmadik olyan kiállítás, amely részben az ő speciális témákra érzékeny személyes érdeklődése, valamint szenvedélyes kitartása és rábeszélőkészsége következtében valósult meg. Nem elhanyagolható tény, hogy közlésvágyának és jó íráskészségének köszönhetően több mint húsz éve jelennek meg írásai jobb médiumokban olyan őt érdeklő, elsősorban fotó alapú anyagokról, amelyekkel itthon vagy külföldi szakmai útjai alatt találkozott. A Capa Központban most látható válogatott anyag tulajdonosával, Bruno Decharme-mal is ő vette fel a kapcsolatot és beszélte rá arra, hogy a gyűjtő hatalmas art brut gyűjteményéből legyen látható Budapesten egy válogatás, méghozzá az esztétikailag jelentős fotóművekre koncentrálva. Mivel a Capa Központban már Váraditól függetlenül fontolgatták a Decharme-gyűjtemény kiállítását, nemcsak hogy nyitottak voltak az ötletére, de egy komolyabb szakmai programsorozatot is szerveztek az anyag köré, ami a finissage után továbbutazik az osztrák fővárosba, a Foto Arsenal Wienbe.
A Capában látható 150 alkotás által kiváltott csodálkozást és vizuális élvezetet tovább fokozzák az alkotóknak az egyes művek és műcsoportok mellett olvasható rövid életrajz-részletei. Például:
„Paul Darmafall viselkedése huszonnyolc éves kora körül fokozatosan megváltozott: váratlanul eltűnt, memóriazavaroktól szenvedett, és egyre kevésbé volt képes érzékelni a valóságot. Skizofréniát diagnosztizáltak nála; egy ideig kórházban kezelték, majd hazatért, de nem tudott munkát vállalni. 1970 körül megdöbbentő alkotásokat kezdett létrehozni, melyekhez talált anyagokat használt: festéket, tintát, magazinokból kivágott fotókat, csillámport, ragasztót, üvegdarabokat és hasonló dolgokat. Amikor művei megtöltötték az otthonát, az utca sarkán berendezett műtermében kínálta azokat a járókelőknek, akik csodálattal fogadták az alkotásait. Gyakran a “BALTIMORE GLASSMAN” néven emlegetik.”
Capa Központ
Az art brut (ejtsd: art brüt; szó szerint: nyers / durva / csiszolatlan / ösztönös művészet) fogalma és az ebbe a körbe sorolható képek és tárgyak körül máig él némi vita. Vannak, akik a tevékenység autonóm voltát hangsúlyozzák a szervezetten folytatott terápiás jelleg helyett, mások elsősorban a terápia és önterápia művészeti eszközét látják benne.
A kiállítási anyagról Váradi Andrással beszélgettünk, aki szerint az art brut „nem mozgalom, nem művészeti ág, nem stílus, hanem a művészetnek egy olyan formája, amely sajátos helyről és helyzetből indult. Az ilyen művek nem sorolhatók szokványos kategóriákba sem, mint az absztrakt vagy az expresszionista. A ‘nyers művészet’ kifejezés a francia Jean Dubuffet-től származik, és szerintem máig a legjobb megnevezés. Szokták (össze)keverni a brutálissal, pedig semmi köze hozzá, pláne semmi köze nincs a brutalista építészethez.”
Dubuffet-hez nem csak az elnevezés kötődik: a művész rendkívül vonzódott az ilyen jellegű alkotásokhoz. Inspirálódott belőlük, születtek elméleti munkái is a témában, és egy sok ezer darabból álló gyűjteményt is létrehozott, melyben többek közt megtalálhatók alkotások Adolf Wölflitől, aki az art bruthöz sorolt egyik legelső „furcsa” művész.
Dubuffet lelkesedéséhez csatlakoztak mások is, segítették pénzzel, ajánlottak-hoztak neki műveket. Annak ellenére, hogy elejétől fogva látszott a jelentősége, gyarapodó gyűjteménye elég nehezen találta meg a helyét. Végül Lausanne városa felajánlott egy szép épületet, ami máig az otthona ennek a jelentős kollekciónak.
Capa Központ
Tomasz Machciński árvaházakban és nevelőotthonokban töltötte gyermekkorát, majd egy wrocławi, fogyatékossággal élők számára fenntartott iskolába került. 1966-ban az egyik barátja egy orosz Smena 8M fényképezőgépet ajándékozott neki, így fedezte fel magának a fotózást. Saját testét médiumként kezelve olyan önarcképeket készített, amelyeken ismert történelmi, politikai vagy művészeti személyiségeknek öltözött be. Machcinski projektjeiben minden szerepet maga vállalt: rendező, színész, sminkes, jelmeztervező. Élete során egy különleges önálló archívumot épített, amelyben több mint tizenhétezer fénykép található.
Az idők során egyre nagyobb lett az érdeklődés az art brut iránt. „Ismereteim szerint Európában legalább 15 helyen vannak ilyen jellegű kollekciók, magán-, városi és kórházi gyűjtemények formájában, és mind iszonyúan izgalmas – folytatja Váradi András –, ezek közül többet láttam már Lausanne-ban, az ausztriai Klosternaiburghoz tartozó Maria Guggingban, illetve az USA néhány városában. Életem hátralévő részét szívesen tölteném azzal, hogy az ezekhez hasonló helyeket mind végigjárom. Mindenhol folyamatosan bővül a gyűjtemény, nagy az érdeklődés iránta, folyóiratok jönnek létre a témában, és sok elméleti munka születik.”
Az art brut fogalma, tárgya, és az ide sorolható alkotások köre nem ismeretlen itthon sem, kutatták/kutatják többen is. Létezik egy art brut gyűjtemény is, amely az egykori ‘Lipót’ (OPNI) 2007-es bezárása után új helyre és más intézményi kezelésbe került, és ma kutatási és gyűjteményi helyszínként működik, melyről korábban itt írt A mű. Az OPNI-n kívül más intézetekben lakók alkotásainak, művészeti tevékenységének is voltak nyilvános bemutatói, főleg a hetvenes-nyolcvanas években, ilyen volt például a Pomázi Munkaterápiás Intézet kiállítása a Budapest Szállóban 1971-ben.
Capa Központ
Marcel Bascoulard tizenkilenc éves volt, amikor anyja meggyilkolta élettársát, a fiú apját. Bascoulard ezután Bourges-ba költözött, ahol egy fészerben lakott. (...) Annak ellenére, hogy bizonytalan körülmények között és szegénységben élt egészen haláláig – ő maga is gyilkosság áldozata lett – termékeny és sokrétű művészi tevékenységet folytatott, amely magában foglalta a performanszot, a fotózást, a költészetet és a rajzolást. Időnként saját készítésű női ruhába öltözve jelent meg a nyilvánosság előtt. Erről így vallott: „Ha nőnek öltözve sétálok, azt azért teszem, mert ezt a ruházatot esztétikusabbnak találom. Ilyenkor művészi célból magammal viszem a fényképezőgépemet, és megkérem az ismerőseimet, hogy fotózzanak le így.”
Az, hogy fotografikus képek létrehozására alkalmas eszközök is kerülhetnek szokatlan életvitelű és gyakorta sérült mentális-lelki állapotú emberek kezébe, és ők ezekkel jelentős alkotásokat is létrehozhatnak, sokakat meglepett. A photo brut megnevezés körülbelül a kétezres évekig nem is volt használatban. Az okokról Váradi András ezt mondja:
„Dubuffet és köre valamikor a '60-as évek táján kijelentették, hogy photo (art) brut már pedignem létezik. Arra hivatkoztak, hogy az ilyen alkotásokat (fényképező)gép hozza létre, ezért ebben a műfajban a spontaneitás, az adott művész alkotóereje nem tud megnyilvánulni. Legyünk őszinték, ez ostobaság volt, visszatartotta a kutatást a photo brut alkotások után. Sokan osztották azt a véleményt, hogy egy mentális kihívásokkal élő ember még valahogy tudhat exponálni, de előhívót, fixírt kimérni, hőmérsékletet beállítani, stopperrel mérni...? Ez olyan célirányos műveletsor, amelyet szélsőséges mentális állapotban nem nagyon tud valaki megcsinálni – érveltek. Ma már persze ez az elgondolás nem állja meg a helyét; már csak azért sem, mert manapság a fotót, mint médiumot sokkal szélesebb értelemben kezeljük.”
Capa Központ
Jorge Alberto Cadi Havannában született, „El Buzo” (a Búvár) néven ismert. Nincs más családtagja, csak a fivére, aki hozzá hasonlóan skizofréniában szenved. Több mint húsz éve gyűjt bőröndöket, dobozokat, fényképeket és újságkivágásokat. (...) A fénykép a kedvenc kiindulási anyaga; a tárgyak teljes felületén dolgozik kollázstechnikával, ragasztással, vágással és összevarrással. A bőrönd – amely Kubában a szívet tépő fájdalom, az elvándorlás, a szakítások szimbóluma – számára a lehetőségek és a váratlan egymásra találások jelképe.
Hogy került végül az őt megillető helyre a photo brut? „Valamikor 2000 táján volt egy amerikai kiállítás kifejezetten fotóalapú art brut művekből, amely után elkezdtek erről többet írni – meséli Váradi. „Közben Franciaországban folyamatosan épült a legnagyobb art brut gyűjtemény is, egy francia filmes, Bruno Decharme jóvoltából. A ma már a hetvenes éveinek közepén járó Decharme egyébként fiatalon Jacques Tati asszisztense volt az utolsó néhány filmjében. Óriási art brut gyűjteményéből, amely több mint tízezer darabból állhat, becslésem szerint 1500-2000 alkotás fotóként kezelhető – ezekből válogattunk mi a Capa Központ mostani kiállítására.
Decharme nemrég közel másfél ezer art brut művet ajándékozott a Pompidou Központnak, és az adományt az elmúlt nyáron ki is állították a Grand Palaisban, hihetetlen sikerrel. Ott jártam, láttam, hatalmas volt az érdeklődés iránta. Ez az óriási kiállítás azonban nem terjedt ki a photo brutre, abból a gyűjteményrészből csak két-három darab szerepelt.”
Kazuo Handa, a japán onomicsi hajógyár munkása minden szabadidejét egyetlen szenvedélyének, a dohányzásnak szentelte. (...) Évről évre saját pipákat, cigarettatárcákat, hamutartókat és pipatartókat készített erotikus magazinok lapjaiból, amelyeket csíkokra vágott és összeragasztott. Több mint nyolcszáz darab maradt fenn ezekből a tárgyakból. Hatvannégy éves korában ajakrákban hunyt el. Máig nem tudjuk, mi késztette arra, hogy a dohányzás örömét erotikus képekkel társítsa, de a tárgyak mennyiségéből is látható, hogy megszállottan ismételte ezt a különleges rituálét, amelyben vágyainak tárgyai egyesülnek.
Még hosszasan lehetne idézni a Capa Központ tárlatán kiállítók életrajzait, miközben az egyes művekről nem is beszéltünk. Nos, nem véletlenül. Meg kell nézni, át kell adni magunkat a gátlások és kötöttségek nélkül született, sokszor zavarba ejtő, megmagyarázhatatlan, valódi és nyers műveknek.
Capa Központ
„Paul Klee 1910 eleji naplófeljegyzéseiben és esszéiben többször is ír arról, miért érdemes a gyermekrajzokra, a népi és az ún. primitív művészetre, illetve a pszichiátriai betegek műveire odafigyelni. Úgy vélte, az ilyen művek többet mondanak el a művészet lényegéről, mint az akadémikus művészet. Ezzel kapcsolatban alapvető állapításokat is tett: szerinte a peremen élő alkotók nem nevezhetők őrülteknek, hiszen célirányos tevékenységet végeznek, amikor műveket hoznak létre, ráadásul ezek a művek hordozhatják a jövő művészetének üzenetét is” – idézte Kleét Váradi András.
Nyitóképünkön: Kiállítási enteriőr / Fotó: Capa Központ
