Óriási a tétje, hogy hagyják-e a tanárok megfosztani magukat az értelmiségi léttől

„Erős szándékot érzek arra, hogy a tanárokat szellemi szakmunkásoknak tekintsék, ne pedig értelmiségieknek” – mondja Diószegi-Szőcs Máté középiskolai történelemtanár, a Megállt az idő podcast társkészítője és műsorvezetője, aki a pedagógusok helyzetéről írt korábbi cikkeinkre reagált. Úgy véli, az a legnagyobb baja a közoktatásnak, hogy még az sincs rögzítve, mi a célja.

Gloviczki Zoltán volt köznevelési államtitkár szerint a pedagógushiány csökkentéséhez tudatosítani kellene a fiatalokban, milyen szép és fontos hivatás a tanári pálya, egy gimnáziumi franciatanár szerint viszont ez csak a „csillámpónik világából érkezett mondat”, mert pedagógusnak lenni „rettenetesen nehéz, gyakran hálátlan és egyre értelmetlenebb”. Kinek van igaza?

Ez talán most fog eldőlni, mert én most nagyon erős szándékot érzek arra, hogy a tanárokat szellemi szakmunkásoknak tekintsék, ne pedig értelmiségieknek, akik kritikai attitűddel viszonyulnak a világhoz. Az egy rég elavult szemlélet, hogy elő lehet írni, például kerettantervekben, mit is kell konkrétan minden iskolában minden gyereknek megtanítani, azaz beletölteni a passzív befogadók, a gyerekek fejébe. Semmilyen szabadságot nem ad a rendszer a tanároknak. Történelemtanárként például most nem állhatok össze egy biológus és egy földrajzos kollégával, hogy csináljunk a járványokról egy projektet, nem alakíthatjuk szabadon a rögzített órakereteket, nem szabhatjuk át a kerettantervet, hogy az illeszkedjen a hozzánk járó diákokhoz. De

az is egy teljes őrület, hogy sok kolléga ilyen interjút sem adhat, mert magánemberként, értelmiségiként sem engedik nyilatkozni a tanárokat, még a saját szakterületükről sem.

A gondolat, hogy engedélyt kell kérnie, hogy interjút adjon, nonszensz. Mert mit jelent ez? Hogy az iskola fenntartója, igazgatója nem bízik benne annyira, hogy képes árnyaltan, értelmesen megnyilvánulni, miközben betartja az általában mindenhol rögzített szabályt, hogy nem sértheti a munkahelye jó hírnevét. Az egy szellemi szakmunkás szint, ha nem lehet véleményem, és csak a fentről kijelölt dolgokat csinálhatom.

https://hvg.hu/360/20260204_pocsne-berkesi-zsuzsanna-oktatas-gimnazium-gloviczki-pedagogus

Valami közös tartalmi alapra, egy alaptantervre szükség van, nem? A közös nemzeti műveltséget nem így lehet a következő generációnak átadni?

A szocializmusban negyven évig sulykoltak egyfajta világképet, de mennyire volt hatásos? Vagy meddig tartott a Horthy-rendszer által erőltetett világkép? Mennyi idő kellett, hogy a magyar társadalom az egészet ledobja magáról? Semennyi. Nem is értem, hogyan képzeli bárki, hogy az iskolában eredményesen lehet direkt ideológiai nevelést folytatni. Ez ugyanolyan, mint a gyereknevelés: tök mindegy, mit prédikálunk, az hat csak, amit mintaként átadunk. Hiába mondom a gyerekemnek, hogy ne ordíts, ha én magam ordítok. Esélytelen például demokráciára nevelni egy tekintélyelvre épülő iskolában, amikor a gyerekeknek csengőszóra kell bemenniük, csendben leülniük, nincs döntési lehetőségük a saját tanulmányaikban, leszámítva a fakultációk kiválasztását. Nem tanítjuk meg őket dönteni, nem tanítjuk meg őket felelősséget viselni. Egyféle viselkedésre optimalizálták a közoktatást. Ne legyél ADHD-s, ne legyél egyéb problémával küzdő, mert végig kell ülnöd a 45 percet. Jelentkezned kell, ha kérdezni akarsz. Engedélyt kell kérned, ha ki akarsz menni a vécére.

Diószegi-Szőcs Máté
Diószegi-Szőcs Máté

Vannak azért alternatív iskolák, amelyek jól-rosszul igyekeznek ezeket a problémákat kezelni.

Ezeket a rendszer igyekszik is kinyírni, pedig pont azokkal a gyerekekkel akarnak foglalkozni, akikkel a közoktatás nem akar. De az is nagy baj, hogy alig van iskolapszichológus, miközben az iskolák tele vannak problémás, nehézségekkel küzdő gyerekkel. Igazából nem is csak iskolapszichológus kellene, hanem segítő csoportok, például iskolai szociális munkás teamek. Arról meg végképp nem szoktunk beszélni, hogy a tanárok is tele vannak mentális problémával, hiszen ők is emberek. Ráadásul iszonyúan túlterheltek, és folyamatosan meg kell felelniük egymásnak is ellentmondó elvárásoknak. A szülők egy része azt várja tőlük, hogy csak tanítsa a gyereket, ne foglalkozzon mással, másik része viszont azt, hogy oldja meg a gyerek szocializációs problémáit is, legyen kicsit mentor és pszichológus. Ezért aztán sokszor a tanárok szoronganak a szülőktől, a szülők szoronganak a tanároktól, mert ők meg azon görcsölnek, mit fog gondolni róluk a tanár. És akkor még nem beszéltünk a tanár-diák vagy az oktatáspolitikai elvárásrendszerekről.   

Visszatérve az eredeti kérdésre: akkor ön szerint sem jó ma tanárnak lenni?

Hozzászólások