Az utóbbi időben sok hasonló kérdést kaptam a kampányidőszakban végzett riporteri munkámmal kapcsolatban. A kérdések a félelem és a bátorság témáit firtatták, és valamiféle belső erő forrását próbálták feltérképezni. Mivel mindig őszintén írok nektek, most is így teszek.
Megleptek, sőt váratlanul értek ezek a kérdések vagy elismerések. Azt éreztem, sokan máshogy néznek rám, mint eddig. Hogy azok szerint, akik bátornak neveznek, valami olyat vittem képernyőre, amit eddig vagy nem láttak, vagy nem feltételeztek rólam. A bátorságom, ahogyan hívták, meglepő volt számukra – engem pedig ez lepett meg. Talán azért, mert a bátorság olyan hűvös, letisztult, antik erény, amit egyetemesen minden emberi kultúra és civilizáció elismert és célként tekintett rá.
A kalandvágyó Odüsszeusz, a harcba induló hadvezérek, az őket örök hűséggel hazaváró feleségeik, a magát az emberiség bűneiért feláldozó Krisztus, a mellette kitartó tanítványai. Majd később Martin Luther King, akinek volt egy álma, a szüfrazsettek, akik jogaikat törvényi szintre emelték, Rosa Parks, aki a buszon csak azért is helyet foglalt. Egy megtámadott ország hétköznapi emberei egy fiatal lány temetésén a Majdan téren, az ’56-os magyar forradalmárok, Szabó Bence, az egri nők, Hugonnai Vilma, az első magyar női orvos, a rendszert leváltó rakparton táncoló állampolgárok.
A felsorolás random és hiányos. De térben és időben ugrálva jól mutatja, hogy mennyire könnyű előhúzni „bátornak” címkézett embereket – lehet, hogy vallási, politikai vagy ideológiai okokból akár nem is értünk egyet velük a jelenben, de azt egyöntetűen elismerjük és tiszteljük bennük, hogy bátrak voltak. Mégsem tudok a bátorságra elvont fogalomként, spirituális, emberfeletti ajándékként tekinteni, ami egyeseknek megadatik, másoknak nem. Ráadásul
a történelmi emlékezet és a történetmesélés a bátorságot olyan magasztossá tette, ami már hamis látszatot kelt: mintha a bátorság nem lenne bárki számára megtanulható és gyakorolható.
Mintha a társadalom fel lenne osztva „a bátrakra”, akiket csodálhatunk és akik inspirálnak, illetve „a többiekre”, akik nem gondolják, hogy rendelkeznek ezzel az erénnyel. A bátorságot sokszor aktív cselekedetként keretezik, ami konfliktushelyzetekben, harcban, háborúban megjelenő vakmerőség, sokszor kegyetlenség, leigázás. A bátorság láthatóságot és látványosságot igényel, gondolják sokan. És akik láthatóan bátrak, azok hősökké válnak. Pedig láthatóan bátornak lenni tulajdonképpen könnyebb, mert a nyilvánosság véd.
A hétköznapi életben tanúsított bátorság sokkal nehezebb feladat. Úgy hozni meg nehéz döntéseket, hogy azt senki nem fogja éltetni, nem fognak érte kitüntetni. Sőt, még az is lehet, hogy retorzió ér, és csak magányunkban tudjuk önmagunkról, hogy bátrak vagyunk.
