Egy tökéletlen rendszerváltás hibáira alapozták ezt a gigantikus tolvajlást. A velünk élő igazságtalanság morális fájdalmára. Elvarratlan szálakra, kezeletlen gyulladásokra. Az elmúlt tizenhat év ennek a rosszindulatú kiaknázása volt.
Hüppögő százmilliárdos oson be a stúdióba, fogai közt cégbirodalmával. Alázatosan elhelyezi ajándékát a lábtörlőn, és engedélyt kér, hogy elsomfordálhasson verés nélkül. Nem rossz! De ahogy Váci Mihály írta: még nem elég. A magyar jobboldal története rendszerváltástól rendszerváltásig ível. Igazuk volt abban, amit most nekik kell elszenvedni: áldozat nélkül nincs megváltás.
1990-ben Magyarország felszabadult. Az állampárt évek óta dolgozott a saját visszavonulásán, az oroszok békésen kicsörömpöltek. A boltokban megjelent a Milka csoki, az újságosoknál százféle kiadvány, nyíltak a kisboltok a panelházak aljában. Csak néhány naftalinszagú bácsi rázta a botját, hogy ez így nincs rendben. Hogy megúszta minden bűnös és minden ügynök. Hogy a régi elvtársaké lett a gyár és a föld. Nem értettem őket. Az országot sem érdekelték, négy év múlva visszaszavazták a szocikat, akik addigra elegáns tőkésként ígérték meg Európát.
Talán örült mindenki, hogy békében zajlott az egész. A világ legnagyobb hadserege távozott atomfegyverestül. Romániában gépfegyvertűzzel váltottak rendszert. A jogos félelem óvatossá és békülékennyé tette a népet, aztán meg már késő lett.
A mérges bácsik mondták a magukét az elcsalt és ellopott rendszerváltásról, szőttek köré mítoszokat, szavazgattak reménytelen pártocskákra. De az indulatok és fasiszta külsőségek közt rejtőző, betokosodott igazságuk nem szívódott fel.
Az új kormány alatt eljöhet az igazság pillanata a bankszektorban is: kiderülhet, hogyan zsarolta őket a hatalom, mennyi pénzt toltak a megbillenő NER-cégekbe, kik az MBH tényleges tulajdonosai. Mészáros Lőrincnek azonban még a kiszorítása is sokba fog kerülni.
Az utolsó szó jogán azt mondta még, „mindig is híres voltam arról, hogy megvesztegethetetlen vagyok”.
