A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A Palazzo Diedóban látható Strange Rules egy új fogalmat igyekszik bevezetni a kortárs művészeti diskurzusba: a „protocol artot” (protokollművészetet). A Mat Dryhurst és Holly Herndon által létrehozott, Hans Ulrich Obrist és Adriana Rispoli kurátori közreműködésével megvalósult kiállítás a mesterséges intelligencia, a digitális infrastruktúrák és a hálózatba kapcsolt kultúra metszéspontjából indul ki.
A földszinten Mat Dryhurst és Holly Herndon új közös munkája látható, amely a berlini székhelyű sub építészirodával együttműködésben készült. Ez a tér egyben előadásoknak, performanszoknak és vetítéseknek is helyet ad. A látogatók a kiállítás teljes időtartama alatt megtekinthetik Dryhurst és Herndon installációját.
Az első emeleten helyspecifikus installációk és válogatott videómunkák bővítik a protokollművészet témáit, közvetlen párbeszédet teremtve a földszinten zajló eseményekkel. A második emeleten, a Palazzo Diedo black box terében olyan videóművek kaptak helyet, amelyek a kortárs társadalom összetett rétegeit, a technológiával való összefonódását, valamint az ezeket csendben működtető, láthatatlan protokollokat vizsgálják.
Az alkotóknak korántsem ez az első találkozásuk a mesterséges intelligenciával. Erre jó példa Holly Herndon Holly+ projektje, amely a 2022-es Ars Electronica Planet B programjában szerepelt. A Holly+ nem egyszerű deepfake-kísérlet volt, hanem egy újfajta digitálisidentitás-protokoll: olyan rendszer, amelyben Herndon saját hangjának „digitális ikertestvérét” közösségi licenc alatt tette elérhetővé, miközben a felhasználást decentralizált, közösségi döntéshozatal szabályozta.
Éppen ezért Dryhurst és Herndon – számos, mesterséges intelligenciával foglalkozó kiállítással és művésszel szemben – a Strange Rules esetében nem a technológiai szemfényvesztést vagy az AI-val való első találkozás élményét állítják középpontba. Elkerülik az olyan közhelyeket is, mint hogy a gépek leváltják a művészeket, és nem sci-fi-esztétikával vagy mesterséges intelligencia által generált képekkel próbálják elkápráztatni a közönséget. Egy jóval mélyebb kérdést tesznek fel: ki határozza meg azokat a rendszereket, amelyek magát a kultúrát alakítják?
Mat Dryhurst és Holly Herndon beszél a „Strange Rulesról”:
https://www.youtube.com/watch?v=AyYOQCk6is0&feature=youtu.be
Ahelyett, hogy semleges eszközként tekintene az algoritmusokra, a mesterségesintelligencia-modellekre, az adatbázisokra, a keresőmotorokra vagy a különböző platformokra, a protokollművészet kulturális struktúrákként kezeli őket: olyan láthatatlan architektúrákként, amelyek meghatározzák, hogyan áramlik az információ, miként kering a művészet, hogyan oszlik el a láthatóság, és végső soron hogyan jön létre maga a jelentés.
Más szóval: a médium már nem egyszerűen kép, hang, szöveg vagy videó, hanem maga a protokoll. A projekt tehát a hatvanas évek konceptuális és fluxusirányzatából kölcsönzött, majd az elmúlt években az AI-művészetre is kiterjesztett „protocol art” fogalmán keresztül azokat a láthatatlan szabályrendszereket vizsgálja, amelyek az algoritmusok, adatmodellek és mesterségesintelligencia-rendszerek mögött szervezik a kortárs kultúrát.
A korábbi médiatechnológiák elsősorban tárolták, közvetítették, és bizonyos mértékig formálták is a kultúrát. Érdemes ezt összevetni Jacques Derrida 1995-ben megjelent Archive Fever című művének egyik kulcsfogalmával, az archívum ösztönével. Eszerint az emberi kultúra alapvető késztetése, hogy mindent rögzítsen, rendszerezzen és katalogizáljon. A mesterséges intelligencia rendszerei azonban ezt a logikát folyamattá alakítják: aktívan átszervezik a meglévő kulturális archívumokat, majd új kimenetekké, előrejelzésekké és mintázatokká alakítják őket. Az archívum így már nem egyszerűen megőrzi a múltat, hanem jövőt generál. A Strange Rules egyik alapállítása szerint az AI ennek az archiválási kényszernek a technológiai kiteljesedése: a kulturális archívumok olyan méretűvé váltak, hogy feldolgozásukra már csak gépi rendszerek képesek.
Talán éppen ezért hat ennyire aktuálisan a Strange Rules: felismeri, hogy a kortárs kultúrát egyre kevésbé az egyes műtárgyak, sokkal inkább a terjedésüket szabályozó rendszerek alakítják. A streamingplatformok döntik el, milyen zenét hallunk; a keresőmotorok és az ajánlóalgoritmusok azt, milyen képekkel találkozunk; az ezeket betanító adatkészletek pedig azt, hogy mit képesek „elképzelni” az AI-rendszerek. Ezeknek a rendszereknek a szerződési feltételei és szabályzatai döntik el, mely témák, szavak, vélemények vagy esztétikák válnak láthatóvá, és melyek tűnnek el. Mindez többnyire láthatatlan marad a felhasználók számára, noha ezek a mechanizmusok alapvetően formálják a mindennapokat – legyen szó művészetről vagy közéletről.
Kiállítási enteriőr
Palazzo Diedo
A protokollművészet éppen ezeknek a rejtett szabályszerűségeknek a feltárására vállalkozik. Holly Herndon és Mat Dryhurst ugyanis már évek óta saját mesterségesintelligencia-rendszerek fejlesztésével foglalkoznak. Munkáikban több mint egy évtizede a zene, a mesterséges intelligencia, a megosztott szerzőség és a digitális identitás kérdéseit vizsgálják. Jóval azelőtt, hogy a generatív mesterséges intelligencia a közbeszéd részévé vált volna, már a tulajdonjog, a beleegyezés és a gépi tanulás dilemmáit boncolgatták.
Legutóbbi projektjeik olyan elképzeléseket járnak körül, mint a közösségi tulajdonú adatkészletek, a kollektív licencelési struktúrák, a részvételi mesterségesintelligencia-rendszerek, valamint a művészek védelmét szolgáló jogi keretek a gépi tanulás korában. A részvétel központi szerepet játszik munkájukban: közösségek, kutatók, programozók, énekesek és intézmények hálózatait vonják be alkotói folyamataikba.
Primavera De Filippi 2014-es önreprodukáló blokkláncművészeti alkotása, mely kriptovaluta-interakciókon keresztül változik
Palazzo Diedo
A londoni Serpentine North Galériában 2024 végén bemutatott The Call című kiállításuk jól szemléltette ezt a megközelítést. A látogatók végigkövethették magát a mesterséges intelligencia „betanításának” folyamatát. A projekt középpontjában új protokollok kidolgozása állt kórusok mesterségesintelligencia-modelljeinek létrehozásához.
Herndon és Dryhurst egy dalokból, énekgyakorlatokból és hangfelvételi útmutatókból álló daloskönyvet készítettek, majd a Serpentine Arts Technologies csapatával együtt tizenöt közösségi kórust rögzítettek az Egyesült Királyság különböző pontjain. Az immerzív, interaktív térhang-installáció ezekre az így létrehozott AI-modellekre épült. A mű betekintést adott a 21. századi alkotás hálózatos és kollektív természetébe: nem pusztán a kész installációt mutatta meg, hanem magát a rendszer létrejöttét is. Talán ez a protokollművészet legtisztább meghatározása.
A Strange Rules egyik legizgalmasabb vonása, hogy résztvevőinek jelentős része nem hagyományos értelemben vett művész. A kiállításon szerepel például Ken Stanley mesterségesintelligencia-kutató, akinek evolúciós algoritmusai jelentős hatással voltak a modern gépi tanulási rendszerek fejlődésére, valamint Michael Levin biológus, akinek a kollektív intelligenciával és a bioelektromos kommunikációval kapcsolatos kutatásai a kognícióról és az identitásról alkotott hagyományos elképzeléseket kérdőjelezik meg. Más munkákban Trevor Paglen, Lynn Hershman Leeson, Simon Denny és a terra0 kollektíva vizsgálja a megfigyelőrendszereket, az automatizált kormányzást, a decentralizált tulajdonlást és a gépi cselekvőképesség kérdését.
Ken Stanley Picbreeder nevű közösségi alapú mesterségesintelligencia-alkotása
Palazzo Diedo
A kiállítás markáns állítása, hogy a hatalom ma már nem kizárólag a kormányokban, a múzeumokban, a vállalatokban vagy a médiában összpontosul. Egyre inkább a protokollokban rejlik. Ugyanis ki tervezi az ajánlórendszereket? Ki strukturálja az adathalmazokat? Ki irányítja a moderációs rendszereket? Kié a training data? És végső soron: ki határozza meg azokat a szabályokat, amelyeket a gépek követnek? Az e kérdésekre adott válaszok egyre erőteljesebben alakítják jelenünk kultúráját. A művészeknek pedig nem magától a mesterséges intelligenciától kell tartaniuk, hanem attól, hogy a kulturális infrastruktúra zárt, vállalati protokollok kezébe kerül.
Nyitókép: A kiállítás földszinti tere. Fotó: Palazzo Diedo
