Összekapcsolódtak. A ruszki meg az amerikai. Ott fönn az űrben összekapcsolódtak, kezet fogtak. Most együtt mennek. Na, most kit kell utálni?
– kommentálta Hofi Géza az 1975-ös szilveszteri kabaréban az az év júliusában megvalósult Szojuz–Apollo-program programot.
Ez volt a történelem első nemzetközi űrrepülése, a két, egymással versengő űrhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közös küldetése. Hofi poénja pedig remekül mutatta be a hidegháború egyik legkülönösebb, legabszurdabb, ugyanakkor legemberibb pillanatát. Hofi két ereszcsatorna-darabot használt kellékként a színpadon, ezekkel szemléltette az űrhajók világűrbeli összekapcsolódását.
A politikai éberséget is tesztelve először a kisebb csövet nevezte szovjetnek, de gyorsan korrigált – hiszen a korabeli elvárások szerint a szovjetnek kellett a legnagyobbnak lennie –, és inkább megcserélte a darabokat. Ezután a zsilipkamra működését magyarázta el a közönségnek a tőle megszokott grimaszokkal rávilágítva arra, hogy a két űrhajóban teljesen más a légkör, s azért van szükség a kamrára, nehogy a „jó légkör” (súgva: „a szovjet, a szovjet!”) átmenjen a másikba.
A vicc mögött ott feszült egy egész korszak kollektív tapasztalata, hiszen az űrkutatás egyszerre jelentette a tudomány diadalát és a nagypolitika globális színpadát – közben pedig jól illusztrálta, hogyan érkezik meg mindez a „magyar dolgozókhoz”. A hidegháborús kontextuson túl a rakéták ugyanazt a technológiát használták, amit az interkontinentális ballisztikus fegyverek fejlesztésére is alkalmaztak, a világűr mégis valami mást, kézzelfoghatóbb reményt sugárzott a mindennapok emberének. A kozmonauta nemzeti hősként, a jövő emberének képviselőjeként jelent meg a társadalomban.
Ezt a különleges nézőpontot, a technológia–ideológia–tömegkultúra összekapcsolódását ragadja meg az Irány a Galaxis! Magyarország és az űrkorszak, 1957–1983 című kiállítás, amelyet igazán érdemes – és mivel a kiállítás július végén zár, sürgős is – végignézni a Budapesti Történeti Múzeumban. S nem utolsósorban időszerű is.
