Szeptember elején egy levél érkezett annak a XIII. kerületi társasháznak a levelezőlistájára, ahol a feleségemnek lakása van. A tárgysorban ez a három szó szerepelt:
GARÁZSKAPU – SZEMÉTTÁROLÓ – DROGOS
Három szó, gondolatjelekkel egymáshoz fűzve, mintha magától értetődne, hogy összetartoznak. A levél arról szólt, hogy nyitva maradt a kapu, és hogy „akik addig épp a szelektív kukákban turkáltak, már a szeméttárolóból jöttek ki”; a tanulság pedig az, hogy „ezen a ponton a teljes lakóház bejárhatóvá válik”.
Nem sokkal később egy lakótárs beszámolt arról, mi történt délután a harmadik emeleten: „egy részeg drogos, elmebeteg (nem tudom melyik) hörögve, ordítva rúgta az üvegkorlátot, a liftajtót”. Ebben a mondatban a zárójel a legfontosabb rész. A szerző őszintén jelzi, hogy nem tudja megkülönböztetni a három állapotot. És valóban: nem is kell, mert a három szó együttesen jelöli azt az embert, aki nem közénk való.
Egy további kiegészítés jelzi, mi a baj ezzel a fajta kategorizálással. „Közben kiderült, hogy a 3em. 4-es lakásban lakókkal van a probléma, akik nem először viselkednek vállalhatatlan módon.” Tehát időközben kiderült, hogy a fenyegetés, amitől a garázskapunak kéne védelmet nyújtania, a házban lakozik.
Két budapesti társasház levelezését olvasom: ezt, és a Magdolna-negyedit, ahol a saját lakásom van. A két ház között érzékelhető a társadalmi távolság. A két lakóközösség használt nyelv mégis rímel egymásra. És ha őszinte akarok lenni, az első reakcióm nekem is gyakran ugyanaz, mint a levélíróké: ez tényleg rohadtul nincs rendben, valamit kell végre „velük” kezdeni.
Nem az a kérdés, hogy ezek az emberek zavarnak-e másokat. Nyilvánvalóan igen. A kérdés az, hogy mit látunk bennük, amikor „drogosnak”, „elmebetegnek” vagy „flakonosnak” nevezzük őket. Hogy ez a látásmód a középosztály szemüvege, és hogy a rendészeti válasz jórészt csak a látómezőnkből tünteti el a nyomort, azt Birtalan Gergely a Mércén már megírta. Engem két másik kérdés érdekel:
Honnan van az a szegénykép, amelyre ez a szemüveg ilyen könnyen rááll? És, ami még fontosabb, milyen cselekvési utakat nyit meg és zár el ez a kép?
Ahol ezt a nyelvet megtanultuk
Amikor a fenti mondatokat először elolvastam, furcsa módon nem Budapesten éreztem magam, hanem Északkelet-Magyarországon, ahol 2008 és 2012 között végeztem terepmunkát. Akkoriban azt kutattam, hogyan alakul át a mélyszegénységben élő romákról alkotott össztársadalmi kép. A hat évvel később angolul megjelent könyvem egyik központi állítása az, hogy ezekben az években egy korábban uralkodó szegénykép helyére egy másik lépett. A régiben a szegény még olyan hátrányos helyzetű embert jelölt, akinek a problémáit átérezzük és legalább részben értjük. Az újban a szegényhez már nincs közünk, és a puszta jelenléte is fenyegető.
